Négy kvartett - Szabadalmi Tár, hamutartóval

A teljes vers itt olvasható

És nem hagyhatjuk abba a kutatást
És az lesz kutatásunk vége,
Ha megérkezünk oda, ahonnan elindultunk
És először ismerjük fel azt a helyet.
Az ismeretlen, de emlékezetes kapun át,
Ha már az utolsó föld, ami felfedezhető,
Az lesz, ami volt, a kezdet;
A leghosszabb folyó forrásánál
A rejtett vízesés hangja
És a gyerekek az almafán,
Észrevétlenül, mert nem keressük,
De halljuk, alig halljuk őket, a csöndben

A tenger két hulláma közt.

Csak siessünk, itt, most, mindig -

A teljes egyszerűség állapota

(Ára nem kisebb mindenünknél)

És minden jóra fordul és

A dolgok minden módja jóra fordul,

Ha a lángnyelvek összehajlanak

A tűznyaláb koszorújában,

És egy lesz a tűz meg a rózsa.

(T.S.Eliot: Négy kvartett - Little Gidding; Vas István fordításában) 

                    I.

Négy hét időszerűtlen idő után a nyár, 

október után rögtön az augusztus -

kifacsart felhők aranyat érése után az arany

napfény gombostűjére tűzött Pünkösd. Holnap a napja,

s a holnapi nap ugyanígy ránéz 

a gombostűre tűzött csikkre és gyújtja

a tegnapi parázs izzását. Valahogy ennek a rabja maradtál.

Ha áramolsz az időben öntudatlan, és

időn és renden kívül: öntudat. Segít ha így kerül az idő

időn és nem renden kívül, naná, a járásának

mindig is alapja volt ez a rendetlenség.

Kancsal járásban a bevérzett szemfenék pillangóhatása.

Nincs semmi rendkívüli az elhajított

földlabda csikkben, amin utazol, immár

hét és fél milliárd nyüzsgő parázzsal, ívet húz a csikk

a naptalan éj löszszakadékába, ahol

kihunynak a szentjánosbogár csillagok.

Már nem lepne meg a májusi hó sem.

Ha piros hó esik. Az egy nap húsz fokot ingó

lángoszlop, ami elemészti a csipkebokrokat.

Mintha a húsvét három, holtan töltött, kárhozott napját,

az ördög idejét élnénk, immár hét hete.

Melyik kő mögött lustálkodsz, 

lejárt a három nap szabi, haver! 

                    Ha erre jönnél,

az időben hátrálva, ki ne hagyd az Országos

Találmányi Hivatal Szabadalmi Tárának Szabadság téri

fiókját. Vissza-hagyták azóta, azt az alagsori színháztermet

a Hazatérés templomának imaterme alatt;

arra a praktikus közösségre hagyták, amely

lakásokat épített a szentély fölé. Mert mér' ne.

Ha az Úr mérne, félre kell söpörnie a hívek 

feje fölül az ott lakó egyházfik és -lányok markazit hónaljszagát - 

félre kell görgetnie, akár a követ a feltámadás erőszakos gesztusában.

Vissza-hagyták azóta a számomra járható utak közül,

nem abba a felekezetbe tartozom. Mára egyikbe sem.

Hőhullámokban törne rám a kétely a politikus igehirdetéstől.

De Te, Uram, befordulhatsz a sarkon, az éjjel-nappaliból 

jövet (fuldoklik a házhoz szállítás és a multik hóna alatt),

kezedben a három zacskó sörrel vagy borral

(tökmindegy, te amúgy is nagy arc vagy, gyere, víz van,

csináld vele, amit - majd nem nézünk oda).

                    Ha erre jönnél,

nyolcvankilenctől kilencvennégy-ötig tartó

"neked mi az, jössz és megoldod" sétafikában. Ez is egy végpont. Volt.

Kiformálódó, műtött okulások és kíváncsiságok,

Katona Tibi barátunk és püspökünk, amint jött a szikével

és rommá boncolta a hozott hírt -

mi voltunk hárman-négyen a műtősegédek.

Gyere cimbi. Feküdj a kés alá.

Jó néhányszor térdepeltünk imához, kollégák, a roskadásig

irattal töltött salgópolcok között, a református templom

alá reformált aktakukacoskodásban, egymást bökdösve, meg 

vakondvári, kíváncsiságpárti, dér verte püspökünket:

"hülye vagy, Tibor" (lehetett neki mondani, hatvanba ősz-ütött kamasznak).

Azért vagy itt, hogy letérdelj, és vedd és ne vedd komolyan,

mint egy másik imarendben a kópé ministránsfiúk.

Tibor profán misét celebrált az alagsorba. Gyere, cimbi!

Legalább a múltba, ahol imádkoztunk. Az őszinte

kételybe térdepelve.

                    II.

Egy öregúr, kabátján kajafolt.

Körülötte kétely-híve rózsák.

Az egykor volt templom alagsorában.

irathalomban, hamvában és porában

a betelt pohárba csurgó ötleteknek.

Ez éghető víz. Ne markolászd! Sebes lett

tőle nemcsak a kezed, de a szád is -

szertartás, pálinkagyújtó fázis.

Árvíz gyanánt ránk ömlő ötletek,

s te rágyújtottál. És fújtad öt helyett

a lé fölé a füstöt. Kormolódott

mindaz, mit álmatlan forgolódok

azóta is. Te ifjú voltál, kíváncsi

nem átallottál leckéket kívánni -

én már csak jó napot. Magam vagyok a lecke,

egy pozitív HÍV, ki a kórból juszt is ki van rekesztve.

A víz meg a tűz, a közeli folyó

odabűzlött, akár egy lefolyó.

És ti egyre-másra égtetek,

az ajkatokra bélyeg éghetett,

és pöckölt csikkek fényhozásait

elnyomva mind, ott hamvvödröt telít:

a múltad máig zokszó. Légszomj éhű früstök -

tűz, víz, tüzes víz, meg lassan oszló füstköd.

Hajnal előtt, a bizonytalan órán

már nagyon mentünk volna a Vadászig,

a csarnokba, hogy mi csak frissen jó ám,

kikérten, zsíros Simon mágusra ásít-

son mustárral és kenyérrel, az élvezet;

bár ez a Simon nem repül, de mászik -

Tiborunk már megint szétszedett.

Eljutottunk az elmekaparásig:

küretre van szükségem, hogy feledjem

a gyermekkorom úttöréseit,

egy nyakkendőnyi hitrendszer-keretben

hogy hogyan ne jussak el a késekig,

belém-döfésig, s hogyha ennyit késik

az ítélet, egy kissé se sürgessem.

Egy nevelésből, hogyha mélyre vésik,

se legyen vadmálna-folt a dresszen.

          Valaki jön, megáll, és nekilódul,

egy részeg Krisztus keresi a hesszen

túli termet, hol nem fogyunk a szóból.

Meghívtam, eljön, hiszen jó gyerek -

legfeljebb majd az asztalokra fekve

az ügyféltérben köztünk hentereg,

tényleg emlékezhet pár jó gyerekre...

Gabesz, Tamás, Kotász úr olykor, én,

meg aki még - lásd, elbasztam a rímet -

járt pince-mélyi világközepén.

          Tibor, baszd meg, kurvára hiányzol.

Nemezisem, meg mi is? Agapém?

A szalonnázások. Ahogy legázol

a hivatalba lépve a hagymaszag.

Hadonászva védenél hibától -

ez hét lépés és nézd, a sakk, a sakk,

csikóáldozat, aztán feladta.

A taknyos Botvinnik. Naná. Fakó alak

vele szemben a vesztes Capablanca. 

Felém villan a holt mester a porból,

ki puszta szájjal műteni akarta

bennem azt, mi nem volt cukorból,

de vedlő kígyó bőrét hagyta rajta -

Nem olvadt, hogy "minden a korból

folyton kilógó lélek". A test a csapda.

"Minden a lélek" A többi cafrang,

rosszul szabott műfogsor harapta

hagyma, szalonna.

                    Aztán nekünk jutott a vak rang,

Kotász Zolival, mikor a stroke-ja kisodorta 

a ritmusából, hogy kiszutykoljuk lakát.

Mert hetven éves anyuka-fia

amit lerakott, pohár, kanál, kabát,

rétegre réteg, bűzlő életfosszília -

az ott volt, ahol hagyta. Gyász és siralom -

huszonegy konténert töltött meg a lom.

Egy élet bűzét kellett bírnia

az orrunknak; s a Tibirodalom 

lerántotta közben bennem önmagát.

Én bár Simon, de lám, hát ő se Péter -

szájszagba fúló borléböjt tisztaság.

          Mégis, bár látnám! Sosem vélt kivétel.

Most faggatnám, de a sírkő mattol.

Egy vélt hajnal foszló igézetében

sem integet a vezéráldozatból.

Nem zabál, nem iszik, ügyfélnek se segít,

egy másik hivatal betűin se kavar,

de talán sötéttel ment mindenségtől remit -

ki tudja. A tábla kitakar, betakar.

                    III.

Van, ahogy a két part egymásra bámul,

sötét a világosra, másfelől nézve szintén a sötét a világosra -

a hivataltól két utcányira folyik a három választható orientáció:

A kurta jurta jogos indulata, a mellényzsebbe dugott

európai órarend, meg közte az imbolygás országnyi kompon.

Hasonlítanak egymásra, ahogy a halál hasonlít az élethez,

a te halálod például a nyüvek élete lesz. Ki kompon száll fölébe,

hídon lábal, kajakban evez - annak a Duna még mindig határfolyó.

Nem szednek hídpénzt, de minden hasonulásod sokat vámol

a maradék meggyőződéseiden. Minden átkelés

Koppányból Istvánba, Werbőczyből Dózsába, Mátyásból Dobzséba

komolyan erodál a honfiú hitén. Bár a végén

az a halom forgács is te leszel, amivel megtrágyázzák a rózsabokrot.

A szabadulás is így. Amikor végre elhervadsz és

kihajítanak a vázából. Díszelgés közben májusok és novemberek piros betűiben

kiabáltad a gyerekkor indulóit. Tudod, aki egyszer 

megégett egy hit miatt, az nem rajzolgat a másik hamujába horogkeresztet

se csillagot. Az tényleg csak titkok értelme, rózsa.

Álmomban keresztény

kurzusdiktatúra volt és a

Szabadalmi tárban volt a 

kényszerlakhelyem.

Itt laktunk, lakhatástól fosztott, 

pardon, Uram! Lakhatással 

ajándékozott szingli kollégák.

Innen jártunk párkereső-terápiára,

gyónni a fejünk fölé, meg

vasárnaponként a körmenetre.

A jegyrendszer előnye, hogy

kis ügyességgel a 4. azaz a lisztjegy

1. azaz cukorjeggyé fakul -

az éhezés kellős közepén 

szerezhetsz magadnak egy jó kis

cukorbetegséget.

A sakk tilos, az egyik 

szellőzőcsőben rejtegetjük a

készletet - mert az eleve

elrendelt sors kigúnyolása,

hogy lehetőséged van lépni.

Leütni a Vezért.

A cigaretta is jegyre, a 

legfontosabb cserealap.

És én épp rágyújtanék, amikor

álmomban dörömbölnek.

Feltételesen vagyok rabszolgalábon -

nyilvántartott szabadkőműves...

Ez baj, nincs a nyakamban,

hol a megváltott hitbizományos kendő, a kék,

arra ébredek, hogy jaj, hova raktam... 

vagy hagyjam a toszba és

fogadjam el végre a csönd nagy adományát?

                    IV.

Templom alatt, pincebogár

voltál a leghitetlenebb,

csatornalétet csordogál,

nem gyógyul, Jézus-szíve seb,

és korporál a kormorál -

    Válassz, halál vagy agyhalál,

    a test repül, a lélek hálni jár.

Milyen vad éhű kárhozat,

hogy kérni sem kell és miséd -

hogy szent terektől távolabb

megszentelődve nyílik ég,

mint tékozló fiát, be úgy fogad -

    lapul halál, vagy agyhalál.

    Gyúl a lélek és kiég a sár.

                     V.

Ha megírnám az egyetlen valid lépést Krisztus haver felé, 

azzal nem járnék valami jól. Ha el is nyel a csönd,

lehet, visszalök magából a bennem maradt 

hangzárványok által.  A kezdet előtt, a vég után,

merthogy Jézus él! olvastam egy falfirkán 93-ban.

Ápolt volt a bolondok házában, amit bezártak,

most hajléktalan, évente kétszer megfagy.

Mentősök bámulnak hiába égre néző,

kiürült mazsolatekintetébe. De mindig visszajön.

Ahogy a magam fajta is. Harminc ezüstért,

mert benne felejtettük a kasszában bankrablás közben.

Mindenki visszajön. Mert dolgavégezetlen,

mert nem ő lépte az utolsó lépést, és a mindenség csak vár -

hogy megint ő lehessen az éjszaka felhős, fénytelen feketéjével.

Hullásomban a foszlás, és foszlásomban a hullás: újra a sejtbe.

A kisfiú tudta, milyen tábla várja, protestált,

ahogy Wittembergában a vallásalapító, akinek

praktikumát tartják csak, vallását nem a kódis Krisztust 

templom elől elhajtó hív-pozitívok. Milyen tábla és milyen lépések.

Nyilván visszajövök, új kezdet lesz, portyázás a kimondhatatlan területére.

Azaz: ide vissza. Közénk. Közétek. Folyó közé. Elpöckölt

éj fényívet húzó csikkje gyanánt. A rózsa pillanatában.

Ez a szeretet vonzása, és a szólítás hangja.

Szóval sziasztok, hosszú mese volt.

De ez itt még nem a mese vége.

Megérkezünk onnan, ahonnan szökve,

s ahova most megint nincstelenül.

Mi, az utolsó föld vírusa és

mi, az első föld magvetése -

szóval tehetek bármit, találkozunk.

Foglak én még fárasztani téged,

kifoghatatlan naphalacska.

Foglak én még támasztani téged,

oszlopszent barátom. Nesze. Itt a kübli.

És vagy jóra fordul végre, és más lesz,

vagy ugyanez a füstbe pácolt, 

eltéveszthetetlen dohányos tüdőszag,

amit nem takar el a mentolos cukorka.

Szóval nincs értelme elköszönni.

De azért csácsumi tűz, és szia, szia, 

puszillak Rózsikám.