Amikor rálelünk a békére, hallani fogjuk az angyalokat,
és meglátjuk a gyémántoktól szikrázó égboltot.
(Csehov)
/elgondolkodtató... hogy valóban ő... vajon hol, melyik műben?/
 |
| Sasa Gyökér képe |
majd amikor nem menekülök
mikor nem menekülök meg*
mikor a többi leszek a bunker
döndülő kapuján kívül
sugárhalálra éhhalálra
szomjhalálra ítélt
fűszál a giz-gaz jajongó tengerében
ágazó ágak szélingó boga
ha nem tudok szaladni a gyökerektől
a mentőállomásra óvóhelyre
felszállóegység meredek rámpájára
ahol hátrahagyatják a szemetem:
ágam bőrén csillámló fénylést
amikor nem mossa arcom a
kivételesség lehetősége
a még nincs vége nincs
végem lélegzetvételében
a kiválasztódást természetesen nem
természetes úton intézők nem
lelnek a testem hártyás rétegeinek
denevérbőr kiskapukat
amikor az összedőlő elmegyógyintézet
leomló fala alatt megállok
jöjjön ami
belenézve a szemetekbe és
viselve súlyát hogy nem tudtalak
benneteket se megmenteni
harsány akácok a felhőt
nem tartom meg az eget úgy
belé fúródva sem
mintha lövedék
majd amikor nem szállok fel az űrhajóra
mely a külső sötétségbe vettetik
hogy legyen ott sírás és
fogaknak csikorgatása**
akkor lelek rá a békére
hallani fogom a harsonákat
és meglátom a gyémántokkal ékes
fátyolmentes égbolt tekintetét
és nem lesz többé olyan
hogy önmagam
*Ez a "meg nem menekülés" teljesen más szövegkörnyezetben felmerült már, Alessandro Baricco Az ifjú Ara c. könyve kapcsán.
**Ezt a gondolatot amúgy egyszer már körbejártam, akkor a teória mentén, most az éjszaka árnyainak intése nyomán, a személyesebb érintődésben próbálva - sokat segített, hogy megláttam ezt az égviselő képet Sasától. Végigálmodtam a megmenekülés stációit az éjjel, az összes szégyenét, ami vele jár. Nem menekülhetek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése