Válság

Így nem találsz a szóra, szentem.
Mert kiürültél. Sikerült kiürítened
egy régóta zárvány rétegét.
Most minden bezárkózik benned.
Valami ösztön elzárja a csatornákat
ahonnan a szó előcsurog.
Csak a fedlapot konstatálod - úgy képzeled,
cizellált, régi öntöttvas csatornafedél.
Ott lenn, a sötétségben, a sejtek
kőfal hártyái között motoznak
a rémült patkány igék. A kimondhatatlan
szennyvizébe tapicskolnál értük. Mert
ez izgat, a kimondhatatlan.

Nyilván jelent valamit, ha az éjszakáid
lelkiismeret-furdalással ajándékoznak.

Talán ezt: nem úgy és nem annyi.
Amire most büszke volnál, az
valójában szégyenletes, mint a szemetes
konténerekből kukásautóba
ömlő hulladékod. A csomagolások,
amiből kietted a tartalmat.
Képzeld: a vers, amit annyi szeretettel
próbáltál nem hazudni, rossz.
Képzeld, hogy elhibázott minden
mások igéi mentén felhabzó sora.
Képzeld úgy, hogy kénytelen leszel újra nekiállni
bonckéssel, holott még élsz.
Képzeld, hogy még ráng az ingerelt
félig lehántott békacomb.

Szégyelld magad. A szégyenből mindig
egészen izgalmas szövegek születnek.