Négy Kvartett - Palotai tornyok

Eliot teljes verse itt olvasható

A rend mintája a mozgás,

Mint a tíz lépcső képletében.

A kívánság maga mozgás,

Magában véve nem kívánatos;

A szeretet maga mozdulatlan,

Csak oka és célja a mozdulatnak.

Időtlen s kívánság nélkül való,

Csupán az idő szemszögében

Formák határaiba fogva

A nemlét és a létezés közt.

Váratlanul egy napsugárban,

Még miközben táncol a por,

Gyerekek nevetése tör ki

A sűrű lombok rejtekéből

Gyorsan és itt és most és mindig -

S nevetséges-bús, eltékozolt idő

Lebeg előtte és utána.

(T.S.Eliot: Négy kvartett - Burnt Norton)

                    I.

Készülődésben. Hogy megírja az egyetlen
valid lépést. De persze ülve.
Mert a megírt lépés sorsot jelentene.
Követendő mintákat. Ahogy a
napvirág egy régen kitalált
sors szerint nyílik és csukódik.
Szirmain az éhező, arany nap.
Ahogy a szegfű szárad - a tövét
talán csibor rágja mert mellette a
másik kettőnek kutya baja. Mert
a csibor is sors terelte, amíg nem
bomlik a bábból. Az ülés és írás
sors terelte báb. Ha megírta és végre
beleáll, az lesz a gyökérrágó múlt
kinevetése.
                     A marionett
elvagdosott kötelénél fogva tartja fenn magát.
                    Vagy nem is tudom.
Két lépés kertben, egy torony véges
kiléphetetlen ítéletében. Aki megírna itt
magának, ahogy a szegfű szárad
ahogy a darázs keresi a függöny ráncaiban
a kijáratot a maga idejének végéből.
Két csattanó tenyér közt egy pillanat rovar.
Lehetne jelen. Ha nem terelnéd gyöngéd
mozdulatokkal a végtelen felé
azt ami véges. Azt a múlt időt
ami jelen van ebben a jelenben.
Amiből fosztod folyvást a jövőd.
Megírnád, hátha helyrehozná egy
meg sem történt alakzat képességeit.
A lehetett volna elvont fogalom
hacsak nem szálazódik tényleg körénk
a multiverzum örökidejébe ahol egy
ösztönt fosztó élet múlatja magát.
Léptek visszhangja egy párhuzamosban
ha nem találkoznak, miért hallod
a másik választás csábító nevetését?
Itt egy nyílás van csak és mélység alatta
borzongató kilenc emelet
fésüli a virágládákon túl
épülésed fosztó határait:
egy célba fut. És mindig jelen van.




                    II.

Teste fosztott fű éhes szagában.
Vágott illat, növényi sikoly.
Benne remeg a megélt fájdalom.
Be nem forrt sebeiből árad.
Belengi erőszak formázta várad.
Ez a harc itt illat és borzalom.
Ez a tánc, ahogy beleborzol a szél.
Lerágni való testeket ringat.
Fölfut a fában, egészen az ágig.
Ahol metszése nyomán hibádzik.
Belekódolódik a magokba.
Kínt kiabál növény a csillagokba.
Meg persze extázist. Az örömét.
Felhő lep. És kék, tiszta örömég.

Valahol ott, sírás és örök öröm origóján
van a pillanat. Tekintsük úgy, hogy nullpont.
Egy mozdulatlan, örökké tartó, teljes
lehetőség az összes, fűnyíród élén csillanó élet.
Azt a táncot nem a nulla tartja, hanem a lélegzetét
visszatartó világ. A pillanat egy nullához konvergáló
végtelen sorozat. Csak így lehet véget nem érő tánc.
A vágás és a magzás is oda. A sorozat tagjai egyre közelebb
kerülnek az értékhez. Az n tart a végtelenbe határesetében
végtelen kis távolságra megközelíti az ott voltunk
belém markoló érzését. Az érzékelés kegyelme új világ,
de hány új világot nem érzel azért, hogy
letáborozhass abban az egyben? Így ejtem foszló
részeim a táncba. Szabadulást benti és kinti
lélegzetritmust fojtó kényszerektől.
Atommag körül a táncoló elektron
részeim hiába őrizgetnék önmaguk.
Így nyílik ég és kárhozat a táncban - vagy
mit beszélek, folyvást nyitva van
mint egy kissé lepukkant éjjelnappali a
multik és a házhoz szállítás hóna alatt,
nem bírva el a versenyt.
                    Múlt és jövő idő
egy kissé túlárazott üveg gagyi borban.
A tudatunk folyton lemarad és
így kerül időn kívül, miközben
a lélegzetvétel beszívott fűszagában
próbálja az időt idővel etetni.



                    III.

Nullában a hullás. Ez itt
a végképp megszűnt áramlás helye.
Egyszer azt álmodtam, megöltem valakit.
Bankrablást szerveztünk és az egyik
biztonsági őr rosszkor volt rossz helyen.
Mint egy főpap a mammon katedrálisában,
csak védte volna felettes igazát.
A cimborám elrángatott, fejben már
szervezte, hova rejt el. Hol nem keres
az igazságszolgáltatás. De az egyetlen
igazság az a pillanat volt, amikor a találkozás
meglepetése meghúzatta velem a ravasz.
Mert ott maradtam, menekülés közben
csapódó autóajtó hangjában csattanás.
Az értetlen tekintet és a kéz,
amely tétován nyúlt a sebszájból csordult
test-vér után. Mintha betömné
valami másként is lehetett volna tamponával
a visszavonhatatlant. Ott maradtam és
nem volt futásom onnan. Idő előtte és utána
de onnantól a sehova. Tartás
elemi ténye. Mert ez a nulla. Rabja lettem,
rabja vagyok. Pedig álmomban történt,
csülkös bableves vacsora következtében
megejtett, izzadt forgolódás után.

Szállok azóta is egyre az
örök magány világába. A pokol
ez az örök magány. Ahol
senki nem jön megbocsájtani.
És te képtelen vagy saját magadnak,
mert csak abban a pillanatban
amikor megállítottad, csak akkor
vagy képes. Hogyan kérsz egy
álomtól bocsánatot ? Az érzéki világ
egyetlen képpé szikkad.
A szellem világa hatálytalan.
És hiába mozog alattad az út,
rajzol négy kopott, forgó kerék hiába
múlt időt és hullt jövő időt.



                    IV.

Nagyon távolról, de idehallatszik
a harangszó. Elzeng. Ez a tanítás:
ha az angyalok nyelvén szólok is: elzeng.
A napvirágok szirma nyílik-hervad.
Lehajlik hozzánk benne a kegyelem.
Addig jó, ameddig foszlik a pillanat.
Amíg nem kell részenként megállni
benne. Borostyánzárványba zárt
ősi szúnyog testeként. A múlt
örökítőanyagában. Holtpontján
a megesett eseteknek.



                    V.

Ha megírnám az egyetlen valid
lépést, azzal nem járnék valami haj de jól.
Jó, hogy halni tudok. Nem sürgetem,
egy idő óta nem. De hadd nyeljen el a csönd
amit a hiányom képez. Ezt a festményt
a tornyok árnyékában illatot síró növénnyel
nem baj, ha nem viszem magammal.
Kínai váza atomja, amint ezeréves testét
földre ejti egy protest, lázadó gesztus,
ugyanúgy rezeg tovább. De tudja-e az
atom a mesét? Hegedű boldog testéből hangok
elrezgő testét ölelem-e majd? A vég, a kezdet
megvan mindig, igen, és jó, hogy megvan.
Nem sürgetem. Teher alatt tördelt szavaim
átölelnek a feledésben. Az igét a pusztaságban
kísértő hangok is mind elenyésznek.
S ha benne ragadtam, tényleg, ahogyan
a be nem teljesült átok a prófétába,
majd járom a halotti táncot:
konvergálok a nulla felé.

A rend halála a mozgás,
mint a tíz lépcső képletében.
Ahol végül csak azt tanulod,
amit szívedben mind, előre tudtál.
Legyen szeretet, legyen mozdulatlan.
Legyen oka, célja a mozdulatnak.
Legyen formált és határtalan.
Ahogy a pászma testén táncoló por
sűrű, nyári délutánokon.
Füvek frissen vágott sikolyában
nevetséges, bús, tékozolt idő.
Legyen. Legfőképp csak szeressem
ahogy itt, és most, és mindig
a felhallatszó gyereknevetést.