Négy kvartett - Pázmánd, szőlőhegy

A teljes vers itt olvasható

Otthon az, ahonnan elindul az ember. Ahogy öregszünk,

A világ egyre idegenebb, a halottak és az élők szövevénye

Egyre bonyolultabb. Nem a telített pillanat,

Az elszigetelt, aminek nincs előttje, sem utána,

Hanem egy életidő lángolása minden pillanatban

És nemcsak egy ember életideje,

Hanem öreg köveké, amiket nem lehet kibetűzni.

Ideje van az estnek a csillagfény alatt,

Ideje az estnek a lámpafény alatt

(A fényképalbumos estnek).

A szeretet akkor majdnem önmaga,

Ha nem fontos többé az itt és a most.

Az öregeknek kutató útra kell menni

Nem fontos az itt meg az ott

Fontos csak a csönd és a mégis előre

Egy másfajta telítettségbe

Új egyesülésbe, mélyebb kapcsolatba

A sötét hidegen át, az üres kietlenségen át,

A hullámzúgáson, a szélzúgáson, a viharmadár meg a barna delfin

Nagy vizein át. Végemben a kezdet.

(T.S.Eliot: Négy kvartett - East Coker; Vas István fordításában)

                    I.

Hullásomban a tartás. Szárán száradt levél

a szőlőlugasban, a szomszéd présház előtt -

a miénk papos komolysága nem engedte az ilyen

bohókás gesztusokat. Épülnek és lepusztulnak.

Vakolt vályog helyett téglából rakott, vakolt és mészfehér vagy 

nyers, úgy hagyott, vagy odáig nyűvődött téglakandikálás.

Csálé vetemedett ablakkeretek, a jancsikályha öblös

hőleadásától meghajlott recsegő ajtók. Vagy idejekorán mező,

földes bekötőút a helyükön. Csak a pincék kővel rakott 

ívéhez nem nyúl, akinek esze van. Házak. Élnek és halnak. 

De a föld alatt, mint nem változó tudatalatti, ott bongnak a pincék.

S ha idejekorán beszakítja valamelyik új módit lihegő

pesti barom, sírhelye jeligéje fölé nemigen lépnek az öregek.

Hullásomban a tartás. Napra tett szőlősorok mentén

dombhátig botlik a káprázó szem. De telek

sarkán a kiázott, csúszó löszszakadék mélyén

nedves levelű páfrányok közt cserkel a darázs.

Nem veri napfény sem, seregélyek zaja fel az ide öntött

hulladék rozsdabarna, vízmosta sírdombjainak csendjét.

Beszakadt kas, bordáját vesztett vízkőtől gyúlatlan

dongák, kiégett falú kályha, cserép, építési törmelék -

ez mind itt termett. Ide messze a falu: alig

veri idáig a hegy a harangszót. Várj. Amíg csak a csikk

belepöckölt vörös íve világol.

                    A vízmosáson túl,

ahova úgyse mész közel, mert hogy mennél közel,

nem látod a táncot. Soha nem. Csak képelnéd

egy nyári éjszakán a templom tövében terpeszkedő

óvodát, a nyitott ablakot ahova bemászott apád,

"táncolj kecske, ne állj meg

mer' az Isten nem ver meg!

Táncolj, kecske, ne állj meg,

mer' az Isten nem ver meg!"

Szénakazlak suhogó simítása helyett

a szolgálati ágynemű gyűrődését,

"kukorica, csutika, 

rázkolódjál, Marika

kati, bati, csutika,

ketten hálunk, Marika."

Egy táncban a tűzben átugorva

a tiltást és káromlást, így megesvén

hogy gömbölyödött kis pocak a testén,

hárman táncoltunk az esküvőn.

Pocakban én, pirultan két szülőm,

nincs ebben semmi. Így készültem feszt én,

és soha, soha, soha meg nem lesném.

Milyen üteme honnan eredeztet,

üteme barnának, kéklő szemezüstnek,

egy örömtől ködlő csillogásban

földre szálló csillagcsillogástan.

Pocakban én, táncolt kettőn a szép jel,

nem éreztük, mi él meg és ki vész el.

A présház éjén apáddal, nagyapáddal szőlőt prédáltok:

a gazdag termés törkölyét, bádoghordók taposott 

sötétjébe az elegy éjszakával. Hullásodban

sem maradhatott itt soha egyetlen szem hulladék.

                    II.

Mihez fog a késő november

a tavaszi gerjedelemmel.

Éhes új tavasz hát mit neki,

az éjeit hűdött láz képeli;

az új tél pihe-hullta mit neki,

szobában, lázban úgysem érezi;

lihegésbe temetne holnapot

nem érik sem színek, sem illatok;

rohannak vele, orvost! Markolász, 

kis testét rázza lázgörcs baglya-nász.

Nap tűzte skorpió. Magába mar.

Mentőt, telefonálj, hamar, hamar!

Sírtak, szálltak, imába térdepelve,

marcangos torka éhe el ne nyelje -

az öregek látták, nem nő ez meg magasra,

így is hítták egymás között: a satnya.

Hát, elmesélhető így is. Rímbe csavarva, mintha

játék volna, nem kissé elavult költői modorban dallam. 

Nem érinti az anya szívszorulását, nem emeli

bele a versbe az apa tehetetlen fogcsikordulásait.

Most, innen nézve, csak a kórházi folyosón

- nem emlékszem, de mesélték - a Mézga Géza vagyokot

gajdoló két és fél éves praclija játszik

a rokonsága munkába kérgesült tenyerében.

Rég az emlékek tenyeréhez kérgesültem, és igen,

nem lettem bölcsebb, mint a rajzfilmet dudorászó

megmentett poronty. Tény. Nem lettem bölcsebb,

mint a nagyapám, aki életen át tartott fogadalmában,

hogy leventeként elengedte Drezdából a tűz,

a megtartott vasárnapi templomban járásban sem

lett megfontoltabb, vagy bölcsebb - igaz,

nem káromkodott soha. Hordozta egy város égett,

hamuvá hordott hullatestszagát és tudta,

ennyivel tartozik az Istenének. Nem lettem bölcsebb,

mint a nagyanyám, akit megejtve hagyott a a vén parasztok

maradék jóindulatára. Papám szülei vajon

tényleg az unokáért, apámért vették magukhoz,

vagy jó volt az Imre dolgos Julija cselédnek?

Eldönthetetlen. Ez is, meg az is. Ha csalás, akkor sem

ártott. Vagy nem többet, mintha tényleg

nem szökött volna haza a vénem, negyvenhatban, Burgerlandon át,

ha ott marad, az osztrák macájánál, aki - hírlett -

lehet szintúgy magzattal a köldöke alatt ragadt a 

frissen hantolt határ túloldalán. 

Ők sem a bölcsességük élték, hanem a legendát,

amit most éppen versbe taposol, ahogy a törkölynek való

teljesen kifacsart fürtöket taposta gumicsizmával

beleállva apád. Meg te is, olykor. Mert egész úton,

útjának delén, sötét erdőbe ragadtan is élték e hagyományt:

ebben a családban mindig hárman táncoltak a lagziban.

A férj, ara, s a nász oka. Tovább én nem jutottam:

nincs esküvőre ingerlő fiam. Ez is alázat. Még ha hazudok

is. Hiszen nem ezért nincs. Nem pont ezért. A hogy. Az a lényeg.
Ahogy nagyapám vénült agyát ette a féltékenység.
Ahogy nagyanyám mondta a sírkőnek: "Nyugodj. Ha tudsz."

A présházat, s a házukat is eladtuk. 

Az ősök titkai márvány alatt. Nyugodjatok. Ha tudtok.

                    III.

Elfújja a szüretet megülő felhőket az éjszél.
Lassan feltünedeznek a csillagok is, fénymustot vérző
égi szemek a sehová zuhanó éj űrteli mélyén.
Csikket pöckölsz. Így pöcköli mind az igézett, feneketlen
múltba a földet nyögető ősök földmélyen nyögő sorát maga a rög.
Amivel a koporsóik zörömböltettétek. Van részük odafent is,
ahol nem az emberi méret de az emberarányos világegyetem tágul?
Vincellérek, zsellérek, büszke parasztok, úrbér
faramuci súlyát ökörfarkra kötözők. Jobbágyok írástudatlan, névtelen
örömet, sok gyereket halni vető fehércselédei.
A plébánia könyvében fenn maradt ragadványnevek -
Bukoralji nagyanyám, a tán első megesett,
hamar hervadó gádzsi, legendás kuporító, gyarapító.
A Dobos, akinek rég pora sincs - csillagatom pattog-e megavult bőrén?
Az érzékek kihűlnek, elvész a cselekvés indítéka.
Nem az emlékeim, a legendáik melengetem. Színházba soha nem
járó, falusi parasztok. Mit tudták ők, a zsöllye hogyan nyikordul
két jelenet között az átrendező sötétben? A kurta öröm hangjait, na, azt igen.
Az oroszt, sáros csizmával a tisztaszobában, meg itt, a hegyen
azt a pincét fosztó, elsuvasztott négyet. Nagyapám tudta, hol ástak
sekély gödröt a davajgitárosoknak. Bár kértem, sose mutatta.
Nyugodjék, aki tud. Az isten sötétjében.
Ültettek, vittek a plébániatemplom padsoraiba, dugvány palántát,
"szent vagy, szent vagy, szent vagy, mindenség Ura, Istene,
dicsőséged betölti a mennyet és a földet..."
Ráférne némi dicsőségtöltés. Erről alig beszéltünk
csak vittek, mert vitte mind az unokákat. Szép ruhában
a festett mennyezet alá, ahova festve ős vonású pázmándi arcok néztek
a fellegpárnán emelkedő festett Úrra. Nézd, az tiszta ángyom. Az a lánya.
Az meg mint Szklasz sógor, Egy Kuhinkó, amott Fosika Teri,
Töpsi Gyula, a Tyúkanyó, aki férfi, meg a Fatökü, Kratancsik néni,
Plütök Pajti, ez tisztára olyan! Egész gyerekkorom beragyogta
ez a mennyezetről csorgó folytonosság. Isten báránya mind.
Mit tudták ők, hogy hit, remény szeretet, s hogy legnagyobb a szeretet!
Ha nem volt mit beszélni, se gondolni, akkor ittak.
Rosszat remélni nem jó egy faluban.
Szeretet nélkül várakozni se, de azt azért csinálták.
Várakoztak csöndben, reménytelen.
Ki sem mondva, de a halottvivőkre.
Ritkán voltak készek a gondolatra, de érezni gyönyörűen mertek.
Táncolni sátoros lagziban gutaütésig, meg
összekapaszkodva énekelni, amíg pihentek a zenészek.
Amíg a hit, meg a remény, meg a szeretet zenére várt.
Búzatáblákba mintát kócoló szél. Zenére várt.
Fecskék a disznóól ajtaja fölött. Zenére vártak.
A kertben kiáltozva érő cseresznye. Zenére várt.
És én. A lagzijukon, édesanyám táncoló hasában.

                    Azt mondhatod, hogy ez
a bukolika valahol hamis. Mi a valagért nem maradtam paraszt?
Miért oda értem, ahol vagyok, és ahonnan jöttem, onnan miért szakadtam el?
Miért fonódom folyvást szavakba kúszó kígyó nyelvekbe?
Nem azért, mert az elragadtatás útját járom,
     hogy elérjem, amit. Hadd vigyen.
Nem azért mert tudatlan maradtam, amatőr,
     egy szikkadt nemtudás a nemtudásban. Hadd ejtsen.
Nem azért mert enyém lett, ami nem enyém
     és nem tudok tőle szabadulni. Hadd egyen.
Azt az utat járom, ahol nem találom magamat. Ha tetszem másnak is,
az nem az én hibám. És ezen nem változtatott az őseimtől már elvett múlt
kárpótlási jegyben visszaadása. Skorpió, tudod. Úgyis magába mar.
Ami az enyém volt, sem volt az enyém. Ilyen vagyok, ilyen.
Ahol vagyok, ott. Nem változtatsz ezen.


  

                    IV.

Neked nyökögtem Édes Úr,
négy dúlt sebet, mint hű Pió,
hevertem szúrtan, piszkosul,
én féreg járta zöld dió,
neked nyökögtem, óvj magamtól, ó.

A betegség a gyógyszerem,
a haldoklás az orvosom,
hogy óvakodva kék erem
mélyén trombózis mint oson -
kórtermi, polcolásra használt ócska vánkoson.

Az én kórházam évet ölt,
kék ritmusában nem feled,
beteg torokba mind üvölt,
hangos rorátét képzeleg,
együtt imádkoztam veled, veled, s végül: veled.

Lábamban nehezült igék,
és füst-rakottas vércsomók,
és rám imádkozta az ég
én férgem járta zöld diód,
hiób, hiób, hiób, jaj, mind hiób, hiób.

Csak csurgó vérrel éri meg
hibát-hibára értelem,
neked regél a kék ideg,
rángása közt, megengedem,
leltél uram, hívedben érvet, mondd, Nagypénteken?




                    V.

Föld karmaiban mögöttem ötven év már.
És én nem értek továbbra se semmit. Így van, tudom.
Mikor artikulálom, azt remélem, hogy megértem közben.
Merőben értelmetlen, hiszen elfelejtem rögtön.
Mégis elmondom - mintha lenne mit - hogyan akartam
fecskét fogni puszta kézzel. A disznóólban fészkeltek, és
a disznó harapós állat. Az ól előtt álltam hát, széttárt kézzel,
várva, hogy belerepülnek a fecskék. De nem jellemző
apró légi akrobatákra ekkora pontatlanság. Erővel, engedetlen
mód akartam megragadni a világod felmondható leckéjét.
Ha ez verseny, az baj. Mert a startkőnél ragadtam,
széttárt kézzel a disznóól előtt, vagy a pince előtti, őszi éjszakában,
karjaimban és hátamban a puttonyozás minden fáradtságával.
Ha nincs más, csak ez a próba, tekints bukottnak,
pöckölt parázsnak. Ahogy repül a csikk.

Otthon az, ahonnan elindul az ember. Mi gyakran váltottunk
otthont. Odahagyva a halottakat. A présházat. A házat.
Egyre bonyolultabb utat találnom az egykori gyerekhez.
De most is, minden pillanatban lángolok,
fecskejelzőfény és csikkben csíkot húzó szőlőparti vakrepülés.
Az életidőm én és nem én szabom ki.
Öreg kövekké, kibetűzhetetlen, megdőlt
múlttá lettek ősök és legendák.
Ennek az átoknak bennem magva szakad.
Ideje van az estnek, lámpafény alatt.
ideje van az estnek, ha felhős, ha csillagos.
Egy fényképen boldogan mosolygok
a nagyapám karjában, a plébánosunk mellett.
Kis sapka a fejemen. Tenyérre próbált fecske.
Egy szőlőszem, ami a tőkén maradt.
Ha kutatóútra indulok, elég tág
kutatnivalóval kínál a múltam.
Kezdem érteni a képeibe zárkózó anyai nagyanyám.
Fontos csak a csönd és nézni, ahova nézel.
Miközben az apró madarak már messze, víz felett
szállnak akár a vitorlás képzelet,
a maga nagy vizein át. Tartásomban a hullás.