ahogy a Mester

                                           Egy meleg tavaszi estén, az alkonyat órájában...



Lett helyette más. De úgy akarta
ahogy a Mester. Az ember, aki
csak a tavaszra emlékszik.
A kora márciusi hirtelen melegre
a sarjadó fű szagára a parkban
a barkák robbanására, ahogy
előkóvályog a télből az élet -

arra a ronda sárga virágra, amely
először nyílik tavasszal. A kontrasztra
amit a fekete ruhával keltett.
Kár, hogy nem vörös - mint a Rózsa.
A tekintetre, amely egyszerre volt
kétségbe esett és kíváncsi -
de leginkább kinyílt, akár az idő:
fürdetni akart és megfürödni
a fényben. Lett helyette más, de
eredetileg úgy akarta, ahogy a Mester.

Persze kihagyva a kellemetlen részeket -
mint aki tényleg
csak a tavaszra emlékszik.
Arra nem, ahogy áprilisban
visszavicsorgott a tél és
megölte a csecsemő gyümölcsöt.
A májusi első zivatarból is
a színjátékra, nem a jégre -

s arra főleg nem, micsoda helyen,
milyen fejbe árkolt elmegyógyintézetben
emlékezik. Az ember, aki a gyászában
is csak a tavaszra emlékszik -
arra az egykori tavaszra
amikor először mosta a kezeit.
A tisztaságmánia és a bűntudat összefügg -
ahogy a tavasz és a gyilkosság.

Úgy akarta, ahogy a Mester -
de bűntudat nélkül.Kezet mosni
a fény bocsánatában, a sarjadó
fű illatába heverve. Megcsókolva a
Rózsát. és egyenként
kibontva a szirmait: szürcsölni az
élet mézét. Mindörökre tavaszban,
bukás, és árulás
de legfőképp a gyávaság előtt
mindörökké.