 |
| Karl Pavlovics Brjullov (1799 — 1852): Pompei pusztulása |
Hogyan dereng a csámpás gesztusok egész seregén át mégis a való
a komponált hamison át a létezés elvételének emésztő kínja mégis
a dekára kimért, rajzeszközökkel, léniával szabott kompozíció
alól a fájdalom; a steril színpadon a ledőlő szobrok és a hamis ég is
mintegy létezésünk nedveit tagadja el, a verejtéket, vért, a gennyet és az ondót,
fröccsen a szemünkbe az áradó ízléssel kidekázott díszlet és drapéria
mint az alma íze helyett a lébe főzött mégis romlandó almakompót,
nem kéne egyetlen porcikájával sem a valódi vesztünkre rányílnia -
s megteszi mégis. Akadémiák túlságos mesterisége, dermedt, drámai
és valószínűtlen színpadképei, az egykori prűd halál és szerelemparódia,
egy furunkulussal gazdagon rakott, magától undorodó kor álmai -
egyetlen gesztusával sem kéne valódi vesztünk mocskába ágyazódnia,
de léte van bennünk lakik, a miénk mégis ez a távolító színpad,
szeretjük, nem szeretjük - a kelleténél jobban rajzolja így is álmainkat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése