Egy-idő

Talán ismered, amikor egyszerre
ugyanaz a szó kezdődik el, és
összenevetés a vége, ki sem ejtjük
teljesen. Amikor a világ egy
picike magánszeletében
egyszerre vagyunk –
jobbára érdemtelenül
kapva ezt, jobbára ajándékba és
jobbára elvesztve rögtön.
E pillanatban lesz egy az idő.

Meg egy másikban. Amikor
rád gondolok, és te rám. Nehéz
megérezni - az kelt gyanút, hogy
egyszerre teljes lesz, szinte
megismételhetetlen.
Nem tudjuk még, hogy
mélyülhet-e, csak azt, épp elég mély
két ember egymástól való
érintettsége, ha egymás
eszébe jutnak. Ugyanakkor.

Meg egy másikban. Amikor a
szótlan kétségbeesésbe
belecsörög a telefon. A másik
akar tőled valamit - maga se
tudja, miért ennyire fontos
ez a banalitás, de fel kellett hívnia,
nehogy elfelejtse. Nem tudja meg
talán soha, hogy mennyire jókor
rántott ki a ki-tudja-meddig-mélyül
elfogyó lélegzetéből -

meg egy másikban. De az fáj. Amikor
elmesélik, hogy épp éjfél előtt
három perccel lélegzett utolsót -
és tudod, hogy akkor éppen
részegen gajdoltál valami
megbocsáthatatlan ostobaságot
s az órára pillantás kényszerén túl
nem éreztél semmit. Belőle.
És fáj az egy-idő, hogy nem lett
egy. Miközben tudod:
azért is ittál aznap este, hogy
ne érezd. Az egy-idő
kegyetlen elfogyását.

Meg egy másikban.
Amit nem ismersz még -
csak reméled.