Két beszélgető vers ellenpontjaként

Forrás: http://moly.hu/karcok/189671

Tomas Tranströmer:

Boltívek végtelenje

A román stílű székesegyház mélyén
félhomályban tolongó turistahad.
Boltívek áttekinthetetlen lánca;
sátruk alatt itt-ott verdeső lángok.
Egy arctalan angyal karjába zár
s úgy suttogja, minden porcikámmal hallom:
"Örülj, hogy embernek születtél!
Bensődben boltívek rengetege,
bárhova fordulsz, újak sora nyílik,
végestelen-végig, örökkön örökké."
Könnyező szemmel,
hunyorogva
botladozom ki a napra,
a piazza csendéletébe
Mr és Mrs Jonesszal, Tanaka úrral,
Signora Sabatinival
s bennük a boltívek végtelenjével.

Győrffy Ákos:
Regensburg

Ahogy élnem kéne. Ezzel a szánalmas mondattal
kezdődik minden. A vörösmárvány sápadt erein
húzom végig az ujjam. Az oltár előtt két gyerek
áll összeölelkezve. A padlóba süllyesztett sírokon
verekednek később. Vakuk villognak, érzem a
kupola ívét, azt a hajlásszöget, ami az egészet,
engem, összetart. A nyitott kapukon át bezúduló
fényben két apáca áll. Csak a körvonalaikat
látom, a huzat felém fújja a belőlük áradó
öregségszagot. Mikor majd átlépem a küszöböt,
az odakinti hőség elolvaszt bennem mindent,
csak valami erősödő zakatolás marad, az agy
és a szív konok lüktetése a nyálkás sötétben.
Mintha a testem minden apró darabját külön-
külön érezném. Az a benti hűvösség nem
létezik kint, az ég alatt.



shizoo:
Boltíveim

Ahány napunkba füstöl be az alkony
csarnoka mélyén ahogy morzsolódik
lombja alatt még annyiszor alszom.
A tenyerembe mint simul a jó hit
a kérge úgy simítja vissza markom
levelével szélbe borzolódik
gyökértől ág-bolt-íveit csavargom,
míg fénye fel, susongó légbe lódít –

Ágvilla öblén támasztom a térdem
a mennybolt íve mint fölénk terül
hajló füvekre, fákra mosolyogva -
kapaszkodunk, a tölgy, a lomb az éjben
így, vétkeken túl és védtelenül
kapaszkodunk a tétlen csillagokba.