recenziós epigonvers(töredék)
VI.1.
Kezdetben a
sokasodás, végzetben a szaporodás osztódása voltunk, úgy nőtt a mindenség
száma, ahogy oszlott. Amikor a szavak végre kirepültek, részvét nélkül néztek
vissza zsugorodó magunkra. A forgásból fakadó súrlódás fájdalma már nem lebbenti
a hiúságuk, és ettől a határtalanban nyom nélkül huny ki az odatámasztott
örökségünk reménye.
Igen, a
miénk. Meggyőződéssel és gyönyörűséggel tettük újra és újra ugyanazt, mintha
először tennénk, de most nézzük, amit a szavaink nélkülünk utaznak, saját
másolataink láncolata helyett nézzük az eltűnésük; ha jól értelek, akkor ez
lesz a végső, nagy járatlekésés.
VI.3.
Mert csak öntudatlan
örökségeink adjuk tovább. A számok meggyőződés-teli jelentéseit is, úgy, ahogy
a növényi öröm kapaszkodását. Az első érintéshez visszataláló teremtményeinkben
ott lakik az egy-vágy; kétfelé repedt-hasadt születésalakunkban a súly; a három
jegyében a kétely és a Mi születik; míg ránk zárul az első becsukódó
zsilipajtó: a négy. A számok asztronautáinak legnehezebb jegyét hordozza magán
az elválasztó ötödik; szavaink távozásának még számolt perceiben is.
A számaink is
csak az áramlásra figyelnek, követik az elragadtatás állatait, boldog súlytalanságban;
hiszen ez a hatodik jegy: a győzelem, amit mindegyikünknek magunknak kell a
szavaid hordalékuszályos elrepülő növényi zöld tömegéből kiválogatni. Hogy
meghasadásunk helyett végre utazhassunk a számtalanba.
VI. 5.
A csupasz
tudat merül így vakító, dicső örvénybe, de minket nem visz mindig magával.
Sokunk utolsó kilépése is a hitetleneké lesz; a teljes univerzuma, akár
szellemtestvéred, a szörnyek éveit a Kecske évéig soroló, mást és másképp, de
ugyanolyan szigorral boncoló Teremtéshullámé; zárva marad az avatatlannak.
Szavaid, szavaik űrutazását hiába lesik.
Ez nem
vereség. Nincs meg mindenkiben a mintázatok utáni vágy, mely az égi
harmóniaként emlegetett virtuális valóságot generálja, nemhogy magzatként
hagyják maguk lebegni a teljes ismeretlen jéghideg szülőcsatornája felé.
Űrhajónk a nyelv, de sokan utaznak úgy benne tereken át, hogy mindvégig
alszanak.
VI. 7.
De talán
elegen értik az utolsó vigasztaló szóig a teremtmény és teremtője közötti űr
ezen betöltés-kísérletét. Mert a sötétséget megelőző utolsó sejtzajszavak után
az első világosság-szó következik. Azt, akiben ott van a kimondható szavak
térképe, elküldték nekünk. Az, aki a térképet olvassa, soha nem lát annyit,
mint Az, aki ki is mondja benne magát. Az, aki megrajzolta magát, odaveszett a
maga-gerjesztett vadonban, de Az, aki az árnyékát követi, nem téved el a
térképben sem. A törvény szerint nem érthetjük meg önmagunkat, mert ha a
kutatás tárgya és végzője ugyanaz, akkor közösek a határaik is. Csakhogy a
határokat lebontja a hangok határtalanja. Talán ez a többlet tényleg elviszi
Azt. A kimondható térképet a Káprázatbelieknek. Hogy hozzánk érhessen általa,
aki előbb szeretett minket, mint mi egymást.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése