bekeríti

cellámba vonulva önként a szédült távlat elől
előérzetek pernyét hordó szeléből
nem a figyelemrablók zsákmányállata
aki a láthatárát magától szűkre vonja
tisztelem a megmerítőket
hogy van szívük a kanálisparti szagokhoz
nem kell embert látnom a vászonba göngyölt húsba
ha olykor mégis - erőlködés nélkül sikerül

értem a gazdát aki bekerítette a házát
meg a lesütött szemű odaégett figyelmet a csillag alatt
elvennék a körülöttem lélegezhető levegőt
fertőzne a farkasvakságban szenvedő bárányok húsa
tisztelem akik nem esznek húst
de nem vonom ki magam az őrületből
sebet harapok rád és eltűröm ahogy
megbélyegez a fogsorod

ez megint a le kell menni kutyába kor
még az elvonulással is részt veszek benne
ahogy egy nem működő lift be sem csukódó
ajtaja mögött a menedéket keresők
magasan lakom lépcsőn járok
van szívem a lassú emelkedéshez
amit nem a gépek csikorgó fogai között
összesajduló áramok teremnek

a láthatárunk magától szűkre vonja
a közös erővel kilégzett pára
hiába gyűlik nem gyűlölöm a páraforgatókat
akik teljes erővel hisznek az elhihetetlenben
tisztelem a tisztelendőket
ahogy egy áldás oszló kezében lebegő ostyát
hitt el egykor a gyerek olvadó megváltásnak
nem lett keserűbb a szám íze tőle