Amit magamban

elhelyeztem, szégyenbe öltözött emléktestét
leültettem egy várótermi padra, miközben
a busz már járatta a motort, indulni készült
és már minden ülőhely foglalt volt és mindegyiken
én ültem, különböző életkorban; megalázó
látni, milyen összeesett, szétfolyó, öreg
emberré tett a lényeg folyamatos kerülgetése,
és hogy mennyire nem ismerte fel a fiatal
önmagam, egyik sem ismerte fel a mellette
ülő önmagát, csak én, csak én láttam, hogy még a
vezetőülésben is én ülök, pedig nem is
tudok vezetni; szóval hogy valójában ez
a busz a katasztrófába tart és nem haza,
bármit is jelentsen most már az, hogy haza,
és valójában egyedül ez a tényleg hajléktalan
kinézetű nyomorult ússza meg, egyedül, aki
nekem jött hátulról, félig kinyitotta a
hátizsákom zsebét, hogy kivegye a tárcám,
és akit én fordulásból kentem az oszlopnak,
és csak azért nem ütöttem meg, mert már
éppen eléggé megütődött, szóval lehelyeztem,
szégyenbe öltözött nyomorult, simán hagyta
leültetni magát, a végén adtam neki valamennyi
aprót is; mielőtt észrevettem, hogy teljesen
kiürült a váróterem, a busz sehol, az orrom
picit vérzik, az oszlop felhorzsolta a kezem
és az a háromszázhuszonnégy forint, amit ettől az
erőszakos fasztól kaptam, akinek véletlenül
nekimentem, lófaszra se lesz elég.