Az ember csendje

csend van. milyen érdekes, ahogy
ülünk az erkélyen és azt mondod, csend van.

pedig itt lüktet látványunk előterében
az esti város. egyenletes, nem szűnő
alapzajában mondod azt, hogy csend van.
itt halljuk a Gólem elnyújtott ritmusú
szívdobogását a fülcimpáján ülve.
most épp egy hallhatóan sikoltó sínen
tovacsattogó vonat és egy ereszkedő
repülőgép jeleníti benne a dobogást.

persze ha kint ülnénk azon a teraszon
amit a természet formált, a szél, az eső,
fagyás és olvadás - akkor is. a csend
a kabócákat, meg a békák brekegését
jelentené a közeli tóból. az erdő suttogó
alapzaját, ahogy a szél viszi a levelek
éléről fától fáig szórt híreket. virágport és
frissen kikelt pókot. hallgatnánk a
ki nem vágott erdő csendjét.

de tény, most éppen nem veszekszik
senki senkivel, nem gajdol a szombat
olcsó öröme a panel-rakta éjszakába.
nem hallatszik ki sehonnan a tévé
se kvíz se fegyverdörgés, se kísérőzene.
csend van. milyen érdekes, hogy
azt mondod, csend van. ezek szerint
ennyi. csak ennyi az ember csendje.

közelebb hajolva. tényleg. akkora csend van
hogy hallom a szívdobogásod.