a költő hazudik

amikor az ismeretlen csarnok ismeretlen
hentespultjához léptem, az a
lecsókolbász szinte kiabálta felém, hogy
egyél meg!

ránézésre is egyből olyan volt, látszott,
hogy ő még az a régi, tartósbékebeli,
hogy az azóta született előírásokra és
adaléki tilalmakra fittyet hányva
nyerte a beltartalmat -

összefutott tőle a nyál a számban.

aztán beletunkoltam a felvizezett mustárba,
ami szétfolyó tócsában terjengett a papírtálcán,
haraptam a kétkilós vekniből szelt
ropogós héjú szelet kenyérből és
a számba vettem ezt a szentségtelen ostyát -

teliszaladt a szemem is könnyel.

mert ez volt a gyermekkor íze -
látod, nemcsak a körénk nyomorodó
társadalmi szerepek tudják a régi kottát,
rezsiharctól békemenetig,
de akad legalább egy hentes a városban,
aki visszahozta azt a felejthetetlen,
semmire se hasonlító zamatot,
ami több, mint
elviselhetővé tette ezt a csórókaját.