Egy eszképizmus dramaturgiája

Engem semmi nem emel ki a hétköznapi történetemből,
ha elhagyom a hozzáképzelt részeket.
Nem vagyok hős. Azt hiszem,
ez egy igen fontos tudnivaló rólam.

Belső és külső akadályok legyőzésében
legyezőmód szétterülő esetlenségek
szánalmas nevetségében minek keresnék Szent Grált.
Amúgy nem is vígjáték: hiszen alig van benne poén.

Egy bölcs tanító segítségével csaknem
elég bátorságot gyűjtöttem a tükörállításhoz.
Az ott az önismeret szokatlan, másik dimenziója -
de azért én még itt állok: a jó oldalon.

Belső és külső akadályok, úgymint az eltakart szervek
és a lapra szerelt oldalhelytelen nézet:
az a másik, nézd, az ott valóban balkezes.
De ettől még okozhatna valami katarzist.

Mert félek, ha végül tényleg legyőzöm a gonoszt,
az semmi nyomot nem hagy ezen a jobbomon.
A ráfújt festék nem ivódik be, sőt, kicsapódik,
mint mikor a falfirkászok csak eljátsszák, hogy fújnak.

Hiszen ebben a szuperhős-történetben
minden epizódban világokat kéne mentenem,
hogy elviselhető legyen: magunkat képtelen vagyok.
Képtelen vagyok mint egy meg se rajzolt képregény.

Úgyhogy nézzük egymást. Én, és a szorongás,
egy soványabb időszakomra szabott Vasember-páncélban.
Ma milyen cosplayer-jelmezt vegyek fel?
Melyik illik a vécéről való előbújáshoz?

Feloldhatatlan ellentmondásban a saját dramaturgiámmal -
mint egy megvalósult műfaji játék
és ugyanabba a bőrbe csomagolt paródiája.
Csak sajnos nem vicces. Még csak nem is vicces.

De tudod mit? A röhej az,
hogy ez amúgy egy ingyen vetítés.
Kényelmesen ülsz, öledben ajándék kóla és popcorn.
Hidd el, a producerek tehetnek róla, hogy ilyen szar a film.