Világbajnoki döntő

A korongot kis képernyőn szinte
lehetetlen szemmel követni.
A figyelem így a mozdulatokra eshet,
meg a mozdulatokból összeálló,
meg a begyakorolt figurákból álló,
meg a szemvillanásokból születő
csapatmunkára.

Egyik oldalon a nagy képességű ifjú sztárok
a másikon nincs NHLes -
leharcolt Dávid és kamasz Góliát... Persze hogy
rácsavarodik az agyad az analógiára.

Ebben a kegyetlenül kitalált sportban
(mivel játsszanak amúgy fegyverrel bíró,
téltől, sötéttől tépett idegzetű,
hideg ellen folyton részeg
túlfűtött figurák)
ebben az adrenalinlöketig jégen csúszásban
nyíltabban vállalt a durvaság -

és Dávidunk most ezt használja ki.

Kis, gusztustalan szabálytalanságok,
provokációk, odaszúrások - emberelőnyre
játszanak, és bejön, Góliát visszaüt
és az esélytelenebb csapat visszajön a meccsbe.
Ez ilyen. De legalább nyíltan ilyen.

Mert tényleg,
egyenként kevésbé ügyesek,
de bevetődnek Góliát lövése elé, fájnak
- a korong megüt, védőfelszerelés ide vagy oda -
és a kapusuk tényleg fantasztikus
és még szerencséjük is van
és durván sokat gyakorolhatták a kontrát...

És újra meg újra övék a momentum.

És Góliát lehozott kapussal sem,
és sípszó, és vége -
úgy érzed nyertetek.
Kicsit keserű a szád íze, amiért így -
de bétahím néző mivoltod ünnepel.
Ez van. Valami kis gusztustalanság mindig kerül
a pakliba, amitől borulhat
a papírforma.