2018. november 26., hétfő

Erdő esőben, zuhanóban

recenziós epigon




Nevetséges vagy ezzel az optimizmussal

Egyenként harisnyát húzok a fákra
de ettől még nem leszek táj.
A panelgombokkal összegombolt erdő
egy öregember májfoltos
koponyája alatt, az elfekvőben.
A teste. Hónapok mosdatlanságának
odahajított sitthalom. De a koponyája!
Gyönyörű. Bár komoly fűrészelés után
lehet csak a szagáról leválasztani.

A Yorick-koponya előállításához
költözz lakótelepre.

A horizont fölött a lehető legmagasabban
lebegő toll kilátástalansága - persze.
A járóképtelenségig bejárt utak.
Csukott szemmel sem
tévedhetek el. Itt a madarak elhagyott
alkatrészét is visszafújja a fészekbe a
hideg, jóleső, reggeli szél.

A teljes elveszettségérzethez túl
messzire látni a tetejéről.
Nem tudsz segíteni rajtam, de fegyelmezett
harisnyahúzó vagyok, egyetlen fát sem
hagyok ki. Néha eljátszik velem
az előző lakók itt felejtett keserűsége
tőlük tanulok fel ejteni.

Valahogy úgy nem félni. Ahogy az erdő
egy öregember májfoltos koponya-
üregébe suttog az elfekvőben.
Valahogy úgy, csak a melegét a
szenvedélynek, amiből kór. Terem.
Elengedni az emlékek érfalán lassan
gyöngyöt izzadó felejtést is. Mert
nem önzés és nem is gyávaság egyedül meghalni.

A következő lélegzetvételig ellátok.
Valaki úgyis a hálózsákján áthatoló
tűlevelek szúrására ébred. Felkel és
szemetet szed. Szavakat a lakótelepi konténer
túlcsorduló, érzelmes pofája számára.

A többire elég a kellően megtisztított koponya.








- A vers lényegében Marci Eső c. költeményén ül - s ennek az attitűdnek van egy általam régebben már megírt komplementere, a Határátlépés
- és bár nagyon nem szeretem külön kezelni (a fejemben az Égösvény utószava), de a versképző élmény eddigi legerősebb horgonya a Béla

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése