Ha van ilyen. Ha ennyire belesimul. Ha semmi
nem emelkedik a megtartó erő fölé, csak az almafa.
A megtartó erő a számolhatatlan gyengeség.
A kalász. A magvak egyforma házainak
horizontig húzódó kiáradása. Ez a teteje,
ami alatt az osztott funkciók elkülönülő
egymáshoz nem illő rendszere elfér. Nemcsak fedi,
de meg is tartja az udvart a kúttal.
Aztán persze növekszik. Nem marad meg az alázatban.
Nem bírja ki, telepít és ültet, keltet és hizlal,
felosztja a táj távlatait. Változtat a növekedéssel, hódít
és honosít. Lassan, mint az erózió, de koptatja a megtartást.
A ciklusok rövidülnek és a rövidülést mérni kell.
Nem a kalász sóhaja ébreszt, hanem a vekker -
az ajtók mögött az alkonyvárás, a horizont mélysége mögött
pedig már ott lapul valahol a város.
Alkonyodik. Az almafát kivágták, a sarja
alacsony, hogy mint a tollat, ülve lehessen
fosztani. Az erodálódó jövő bizalmatlanságot szül.
A kút nem dísz, csak funkció, a bedőlt vénséges
kapuszárny nem védi az udvart - ha közelebb lépsz,
kapuszárny nem védi az udvart - ha közelebb lépsz,
ingerlő láncon ingerült házőrző vicsorog. A romlás érzete, a
megtartó erő zsúposodása gyűr össze tájat, távlatot.
Így, ide öregszik az áldás. A "köszönöm, Uram"
helyett a megszületik a "meddig még, Uram"
görnyedése. A gyengeség számolhatatlan,
de a mezők lélegzetéből beköltözött a dohos falak közé.
Félig nyitott ajtó mögül, félrehúzott függöny mögül
kukucskál az éjszaka. Hideg van. Áztató eső jön.
Sárrá málló jövőt ígér az ég.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése