A kedves és a macska

A kedves és a macska egylényegű.
Nemcsak hasonlítanak - a viselkedésük,
a nyűgeik, a hisztijük, az elégedett,
jóllakott dorombolás, a karom
meresztése árnyékra is, a makacs és
kérlelhetetlen beleakadás az akaratba -
messze több ez a hasonlóságnál.
Egyetlen létezés aspektusai ők, két bőrben
egyszerre mellettem és rajtam - kupacolva,
szoktuk volt mondani, mi ketten, akik
meg vagyunk verve az artikulációval.
A kicsi ilyenkor hallgat - és neki van igaza.

Egylényegűek. Egy helyről származtak -
egy kilométer sincs a különbség, ahol
csöppségük virult. A sors iróniája, hogy
hármasban aztán ugyanide tértünk vissza.
Ők mondhatni, haza, én ott vagyok honn,
ahol ők. Kettős kincs és kettős teher. A
hamarabb vénülő kisebbik egyre nehezebben és
egyre látványosabban emészt. Ami aztán
a nagyobbikat emészti - ingerült aggodalom
a kicsiért, aki hármunk közül a legöregebb.

Érdekes, hogy ő érkezett előbb. A kicsi.
És marta el mellőlem a nőket, azzal a
nem oldozható féltékenységgel, ami
kettejük sajátja. Szóltam is előre, hogy
ez nem az a macska. Harisnyatépés, pofon
fújás, lesből támadás, blúzra pisálás -
hogy bármi várható. Hogy a büdös dög
a legintimebb állapotok közepette támad
lesből, vagy furakodik bőr és bőr közé,
teljes fegyverzettel. Szerelmes nőstény vár otthon,
szóltam előre, hogy mozgalmas este elé nézünk.

Ehhez képest az ölébe ugrott, a bizalmatlan
kicsi a kedves ölébe, és szinte belebújt
elsőre. Szóval ő hazaért - én akkor még nem
tudtam, hogy szintén; mi, fogalmazni képes
bumfordi kötöttek nehezebben tájékozódunk
az orrunk után, alá kell dörgölni a
nyilvánvalót. Nem felhőtlen a viszonyuk,
persze hogy nem, önmagával egyiknek sem az
mitől lenne akkor egymással. Azaz hát
nekik magával - hisz épp azt magyarázom,
hogy itt nincs egymás, csak egy...

Olykor az a bizarr gondolatom támad, hogy
így szaporodunk, mi, emberiség. Mert
egy köztes állapotba vonjuk az állatot, ahol
megszólítható. És ő hallgat a szóra. Emberré
lesz a kedvünkért. Félreértés ne essék - lehet,
hogy én is voltam már a kedves állata.
De most ők boldogít, vagy ő boldogítanak -
na, szóval értitek. S mivel bumfordi kötött
vagyok, hát az orrom alá kellett dörgölni,
hogy a lélek szabadon költözik bárki élőbe,
ha belekívánja az önzésünk. A hiányaink,
vagy az unalom. Az éhség a szeretetre, vagy a
feltétlen odaadás egy idegen szempárban.
Amikor az állat leküzdi az ösztönt, hogy támadnia
kell, hiszen mélyen a szemébe néztél. És felkínálja
neked vakargató kezed alá megadóan a torkával
együtt teljes önmagát.