Péntek alól

nézzétek. én nem vagyok jó tanú.
láttam a boldogságot tekerve és gyalog
áramlani az esti péntekelőket -
utcán sétafikáló, jóllakatott világra
látványra vakuzó, élményre, egymásra
éhes moccanásokat, utcazenében
fűszeres rafinált ízillatban
vendéglők és kifőzdék gőgős gőzében -
falat van itt elég, csak nekem jut belőle
kevés.

nem vagyok jó tanú. nem boldogulok.
a szétválasztással nem. hogy mi a világ
és mi a sötétsége.
hálnak az utcán. esznek bicskával hántott
műanyagból kolbásznak látszó mifélehúst.
cifra nyomorúságomnál, én vétkemnél
meztelenebb nyomor bűze körít.

nem vagyok jó tanú attól, hogy
látom az ostobaságot csapatokban, ahogy
beözönlik a peremről és
kiharapná kisuvickolt jussát az örömből.
a gagyi kis tüskehajak apoteózisát -
őket sem érzem a magaménak
ebből itt igen kevés a magamé.
nem belülről látom. tehát
hiteltelenül.

nem vagyok jó tanú. biztos Úr
nem láttam az eseményt, csak a nyomait.
az is épp elég gyomorkavaró.
még jó, hogy tudom, hajnalban
tejszínhabos eperéggel kínál meg az
ébredés. nem vagyok jó tanú, engem
várnak otthon.

hagyjanak a magam ágyában ébredni és
vegyék el tőlem Uram, biztos Úr - a
keserű pohárt.
nem vagyok méltó a hajlékomra.
jöjj. és csak egy szóval mondd.
nem gyógyul az én lelkem, de
talán egyszer majd tanúskodik.