Séta a hegyen

Egyre kevésbé izgat, mit hagyok
magam mögött, milyen
mászkálások tipornak a nyomomba,
mi mossa el, szennyes áradat,
felhőmocsok ég alatt tőlünk
dagályos tenger.

Miközben minden szeretetemmel
dokumentálom a mások - szerintem
tiszteletre méltó - nyomot hagyásait,
az összefirkált erdőt, lángoszlop
bokrokat, és a megtisztelő sétát egy
összeomlófélben lévő város
trombózisos erezetében - na,
erre varrjál gombot.

Szóval amikor hátrafelé nézek is
másokat látok.
Akik talán ugyanolyan minden
méltóság nélkül támolyogtak, ahogyan én,
fajanszba lógó, mosatlan kezekkel
emelték az ajkukhoz konzum
Krisztus tartósított testét.

De a látványukban van valami nemes
vadakra emlékeztető agancsos vadság,
annak ellenére, hogy nem őket látom,
csak nyomaik potyadékát, olyan
ösvényt rajzolnak lekopárított,
tarvágott parnasszusom oldalában,
ami (mégis) visszalélegzi oda az erdőt.

Ez a delíriumom. Elhiszem, hogy
másnak mást gélezett a petpalackba
tablettás bort sarából fröcskölő,
folytonosan utolsó időktől makulás
véget nem érő patadobogás.

De én ha mások szemével
látok, akkor ezt. Egy útvonalat,
gépi csíkokat kékségre húzó
bankkártyával porított, kristályos mámort -
oda fel. Ahol megfürödhetek
a szavaik lúgos, maró bocsánatában.