Mintha beszélnénk

Marlának

Egyre kevésbé szólok bele a mások
elméletébe. Néha örülök, ha te is
úgy gondolod. Néha sikerül leszűrni a
zavaros vizekből is csillanó tartalmat.
Amúgy nem vitatkozom. Talán mert
azt szeretném: hagyjatok békén.

Na. Ennek az esélye jégverés után
kisütő napon felejtett dió nagyságú jégé.
Egy-a-jelszónk együtt üvöltési kényszerét
ez a struktúra belekódolta magába:
aki magyar, velük van. Ugrál az egy
stadionnyi szurkoló a tétmeccsen.

Vagy mit is beszélek... Hatvanezer
helyen az a háromezer. Még.
Olykor összegyűlik stadionnyi nemzet
egy Eb ura fakóra. Bár a nemzet szó
fájni kezdett, amióta szorong. Amióta
kérdés lett megint: belőle ki magyar.

Szóval az együtt üvöltés kényszere.
Nekem is van egy elméletem, itt
suttogom el minden reggel.
Tizenöt-húszan olvassák. Tudod mit?
Lehet jobban izgat ez a tizenöt-húsz,
nem gerjednek jelszavakra.

Hiszek a suttogásban. Talán ezért
nem vitatkozom veled. Mert a
vita ma emelt hangon, elemelt hangon.
nemzeti és nemzetietlen hangon
(mintha lenne hovatartozása a hangnak
a nyelv kárpótlási jegyein túl)

zajlik. Zaj. Cáfolj rám. De halkan.
Indulat nélkül. Mintha beszélnénk.
Mintha gyógyulnánk közös
esendőségünkben.