A félelem természete

Kimondhatatlanságokkal bíbelődöm.
Hogyan mondjam ki a vadméhet,
aki az egyik kaktuszunk alá petézne?
A szokott módon vittem ki tegnap
gyufás skatulyában rezgett,
és most bizalmas közelségben a
kezem mellé tojná a jövőt -
egyszerűen érzem: ugyanaz a példány.

Azt a kaktuszt télire behozzuk,
lakásban tartott vadméhek nemzedékéről fantáziálok.
Akik ugyan egyre többen lesznek,
de megszokják ezt a nekünk berendezett skatulyát,
ahonnan engem is kiráz egyszer
egy nálam elképzelhetetlenül nagyobb kéz:
repüljek - máshová.

*

A félelem természete szerint
osztályozza a természetet.
Az elfogadható és a tűrhetetlen
játékterében lehetséges forgatókönyvek
hártyás szárnya rezeg.
Csípések emléke sajog az alkaron,
tűvel kiműtött fullánkok mérge
lakik a lehetségesben -

az előrelátás azt követelné,
hogy ne alakuljon ki semmiféle,
előreláthatatlan kimenetelt ápoló
fajközi barátság.
Csak tudod - lenyűgöz ez a meglehetősen
szokatlan, és az előtörténete
ismeretében erősen valószínűtlen
bizalom.

*

Csak hagyjam, hogy történjen.
Ez tényleg a legnehezebb.
Becsukott előrelátással, ahogy a szívemben
termő űrt tölti be az izmok
percenként hetvenötször rémült rándulása;
az abbamaradás előérzetében
lüktető szivattyúrendszer,
ahogy makacsul ragaszkodik az áramoltatáshoz -

hagyjam odapetézni a világot
ahova szeretne. Mást úgysem tudunk
csak reagálni,
zümmögésre, méregre, másféle akarat
betelepülésére a számunkra
otthonnak rekesztett, skatulya
territóriumában.