vonatozni valóban

mindig akad valaki (olykor elég a valami)
visszahúz a pontos szavakig
se nem fel, se nem le -
a lebegésem mértéke nem változik.
az érzékelhetetlen rétegről beszélek
ami mégis megsimogat a lélegzetvételedből.

legyen hagyaték mert
úgy is rátok hagyom
nem baj ha nem lesz hagyománnyá.
azt a tapogatódzó keresést
csak bizonyos távolságból látjátok úgyis
következetes mozdulatsornak.

ahogy állok például a peronon azzal
a megnyugtató tudattal hogy jön
majd egy kék fémkígyó.
itt megzabál és máshol
majd kiköp.
és sokan osztozunk ezen a sorson az
emésztőrendszerében -
ezek az utasok és azok ott
az út betonszalagján saját
külön bejáratú dagadozó bogaraik táplálékai.
de mégsem "ezek" vagy "azok"
vagyok csak épp nem sokára hagyom
magam kiköpni egy pályaudvaron
ami azt illeti
a célállomásomhoz egészen közel.



amúgy a sétáló élet esélyeit latolgatom.
vonatozni valómban - ami önmagában anakronizmus.
a senki tápláléka szeretnék lenni holott
már a biciklim tempója is
szürkíti a látómezőt.
túlpörög a sétáló ráérős tekintetén.
vonatozni valómból a táj
két oldalba hasadt hátrafelé rohanás.

nyers és érinthetetlen kulisszaérzet.
raszputyin falvai rohannak a nyugatnak.
az elmaradó vidék nem is lehet más
csak elmaradott -
na. ezek itt az "ezek" meg az "azok".
az erdősáv fái közt ide látszik
a régi nyomvonal elhagyott viaduktjaival
futtatni kéne rajta egy kerékpárutat.

ezek persze tavaszi gondolatok.
leszállnék arra a rétre ott
lelassulni és végül megállni -
pont amikor az élet körülöttem
a kirobbanás szökési sebességével terjed

mindig akad valami (jobb esetben valaki)
visszahúz a pontos szavakig