Veréb nővér

A kórházban csak Veréb volt nővér,
bár húg volt kor szerint - feszíté bő vér,
Nedve, nevetése másnak juta
Neked a gondja, s neki a te rontott
testedből a kilevedző nedvek -
gondja voltál, de viselte. Gondod.

Műtét után csak ő jött, tartotta a tálat,
felfogta mocskaid - az altatógáz hánytat -,
keze vigasz-hűtötte homlokod,
húsz percenként benézett, alszol-e,
nő volt és testvér, a műtéti sebednek
akkor éjjel az őrmestere.

Vajon van-e, és ott van-e, ahol fád,
borravalós némberek között
egyetlen szem nővérként a zord kád
peremén segélte szégyened
hogy megfürödhess végre, hetek óta
- mert be magadtól nem jutottál volna -

más hálás betegek, töröttek és ütöttek
tétre várók, helyre, befutóra
csengetik-e, hogyha üt az óra
a fájdalom, a kín, az "itt halok meg!"
Vajon az-e még aki volt, vérbeli nő még?
Nővérben-húgban ritka, teli bőség?

Húsz éve már. Az élet bárhová vetette
azóta, hát most neki szól ez ének -
szobrot kéne emelni az áldott
érzékenységű két kezének!