A távolság magamtól – leginkább időbeli:
lázas kamasz amint elképzeli
a sejt-cserélődésben rég-nem-ő magát.
Közönyhöz nincs köze. Érzet a világ
és benne ő egy forró lehetőség.
Régóta nem perzsel már a hőség,
de beleszoktam. A régi hibák
tükrébe nézve borotva-reggelente,
kívül és belül a tükrözés teremte
felkunkorló ránc-kackiák
között ott bújkál még mindig a kamasz,
és megrezzenti nap mint nap ez meg az.
S ha két véglet – a kép és tükörkép
egy reggel majd végképp egyberándul;
kialszanak az égi villanykörték,
biztos, hogy nem nélküle kirándul
ismeretlen tüzű vadona:
a kíváncsiság túlparti tova-
szökésébe; kénytelen-gyötörtét
vélem – szabadság-ténynek élve meg –
(ha...) holtában a teljes életet.
Csak érné el, csak akkor érje el…
a távolság magamtól?
Most épp nem férek el.
Néhány éve azt mondtad nekem, Zoli, hogy nem írom meg egyes verseimet, azokat, amelyek bizonyos megírt vers-állapotokból átvezetnek a következő, szintén megírt vers-állapotba. Köztük pedig ott a hiátus, melynek tartalma csak sejthető.
VálaszTörlésEz a helyzet nálad is, és most írtál egy olyan verset, amely hiány-kitöltő. (Kritikám persze van, de csak a szokásos, túlcsavartad, "kénytelen-gyötörted" a megfogalmazást. Az egyszerűbb elmondással se vesztene tartalmat a vers - szerintem.)