Teljesség-átiratok (82.)

Dmitry Markov

Ne várj csodát

Ne várj csodát. Mert a csodás ígéret teljesül, anélkül hogy csoda történne.

Ha az élet-fölötti, különlét-fölötti világba akarsz hatolni, illetve élet-fölötti, különlét-fölötti, valódi lényedbe ( itt az „én” és a „más” szét nem választható): vigyázz, hogy a valóság helyett káprázatokba, „csodákba” ne keveredj. Ez ellen gyakori ima, gyakori önvizsgálat a védelem. Sehol olyan szükség éberségre és józanságra, mint itt, ahol az életbeli mértékek nem alkalmazhatók.

Ha megakarod ismerni időtlen alap-rétegedet, előbb meg kell küzdened a rája-rétegződött időbeli személyeddel, mely az alapot elfedi előled. Bontsd szét személyedet és szemléld, mint idegent. Ne maradjon benne semmi rejtett, vizsgálatlan, tudatalatti. Ne maradjon benne semmi olyan, amihez ragaszkodsz, vagy amitől utálkozol, mert a ragaszkodás is, utálat is hamisít.

Az önvizsgálat legegyszerűbb módja az imádság. Ha az imádban Istennek gyónod meg hibáidat, ezzel bejárod személyednek minden zegét-zugát, mert az ember, imájában, őszintére-vetkőzik Isten előtt; önmagának folyton hazudozik, de Istennek nem mer hazudni. S ha Isten segítségét kérte, ezzel a személyed alatt ismeretlenül rejlő segítséget sorra működésbe hozod.

(Weöres Sándor: A teljesség felé)

Ne magadba. Ne

kifelé. Oda, hol se

magad, se kint nincs.

Bárhol érezheted magad úgy, 

mint egy váróteremben. Volt egy 

éjszakád, amikor mintha besiklottál volna

a Mennyország előszobájába. Egy meglehetősen hosszú

várakozás közben foszladozó sor

végére álltál.

Mindenki tudta a rendet, de

nem mindenkinek volt türelme. Volt egy lány

valahol a sor közepén méltatlankodott.

Hogy nem így képzelte. Hogy mi ez az igénytelen

állványzat a festmények előtt?

Nem lehetne akkor restaurálni őket, 

amikor másnak jön el az ideje?

Bárhol érezheted magad úgy, 

mint abban a sorban. Te sem

a türelmedről vagy híres. Különben is,

nem arról volt szó, hogy idő csak addig van

amíg lélegzetvétel, meg történet?

Néhány széket igazán elhelyezhettek volna

ebben a váróteremben.

Mindenki tudta a rendet, de persze te

leültél. Mert észrevetted: igenis vannak székek

és amúgy sem érkezési sorrendben hívják

be a pácienseket.

Egyre kevesebbet nézegettél körbe, azt a lányt is

elnyelte a mások egyre halkabb, érdektelen

értetlenkedése.

Aztán egyre hidegebb lett, és
bár a tömeg elfogyni látszott

a várakozás 

valahogy nem akart véget érni.