Szókratész

Mozielőtérbe ékelt könyvesbolti
kvázi-kávéházi asztalnál dohányozva
ismerted meg. Akkor épp
az antik felfogásokban magzó
lényeglátások máig érő vetése izgatott.
Ahogy a barbár csodálkozik az
égből foglaló oszlopcsarnokokra
olyan tanácstalan voltál és
annyira értetlen, annyira bamba -
jól jött, hogy ott foglalt helyet, sárga
ujjai közt a kialvó dekket dédelgetve.

Aztán cipelted te is a havert.
Ez volt a fényes elme ára, az
elhanyagolt szakálla mögül cinkosan
kivigyorgó értelem alatt a test,
amit inkább nem illettél se jelzővel, se kézzel.
A szava fénylett de te érezted azt is,
hogy alatta milyen irgalmatlanul
mosdatlan és büdös.

Az élete napra tett, hétköznap
verejtékezte tényeivel nem akart
soha mit kezdeni - úgyhogy egy darabig
te cipelted. Mint kinyomhatatlan
kelést a hátadon, amit
saját kezűleg nem érsz el és kínos
volna bárki mást megkérni, hogy kinyomja.
A mondatok tükrében a lobogást -
döbbenet hogyan nyalogatjuk most
össz-társadalmilag az
akkor pontosan megfestett, s már akkor
rothadóra lefestett narancsát.

A mozielőtérbe ékelt büfékben
manapság tilos rágyújtani - neked
időközben egyéb helyeken is tilos -
ugyanígy tilos tudnod, pontosan hogyan
lett vele a mi, pontosan milyen gesztusok
mentén szánkázott, milyen lejtőn.
De kell-e tudnod, mennyire váltál
azon a téli éjszakán a megelégelés
utolsó pillanatában valóban
a bürökpoharává?









két testvér-verse: a Világvége és a Világvége megint