 |
| Salvador Dalí: A szférák Galateája |
Vándorúton
Ami az úton el nem indult, vagy ami az út elején van – a kő, a csecsemő – még nem szerzett magának semmi kincset s önmagában-véve szeretetre méltó. S a teljességbe érkezett lény, aki szerzett kincseit már magába-olvasztotta és épp úgy nincs semmije, mint a kőnek, vagy a csecsemőnek: szintén önmagában véve szeretetre méltó. S a még el nem indult, s a már megérkezett: azonos.
A gyarapodás útján járó embert, aki félig-megszerzett csonka kincsek alatt roskadozik, csak az idétlen kincsek csábereje okozta tévedésből lehet szeretni, vagy rokonság kapcsán, vagy részvétből, vagy a végtelen szeretet hőfok-nélküli, tökéletes egykedvűségből.
(Weöres Sándor: A teljesség felé)
gömbjeidben sár
vagy - pacsálok benned, vagy
elsimítalak?
A kőben zárvány a bűn: ékkővé préselt
kristállyá zömült csoda -
a születő életben anyagának (talán)
még nincs nyoma.
Közte a vonszolt csiszolatlan és
mégis késéles létezés
kincseiben a hurcolt magad részét
kívánja, vagy szánja meg a részvét.
Azt szeretjük, akinek a
szenvedése ismerős? Miképpen
szerethetnék bárkit az
ismeretlenségben?
Vagy azt szeretjük, aki van
annyira erős,
hogy nem roskad meg a
maga-cipelésben?
A vonszolt csiszolatlan létezés
olykor maga a késélezés -
amivel elvágom rólad ékkő terhed.
Utánam vérzel, bűnként visellek -
vajon akkor is bűn-visellek én
ha téged tökéletesen
hidegen hagy vértelen,
fagyott és éles szeretetem?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése