csikordul végsőt
sikolt acélban lélek
megállt a vonat
Közel a vasút. Belezakatol a beszélgetésbe a
teraszon, ahol szelíden igazgatnánk a másik
életét. Megszokott háttérzaj, akár a repülőgépek
fel- és leszállóban megejtett szennyezése.
Először az éji madár tűnik fel, ahogy feleselne
aztán belekúszik a megszokásba, hogy mivel.
Sínsírás borzong a szavainkba. Szinte zenemű.
Lassú, megfontolt fékezés lehet, szóelhalásban
hallgatjuk, vonatkerékre írt szonátát. Sok tonna
próbál egy adott, elképzelt ponton elengedni
minden mozgást. Sír a fém a fémen, egyre
vékonyabb, elhaló hangon. Pisti a tonnákat
latolná, a fém a fémen borzongató technikáját
amikor elhal. Nekem a beleformált lelkek
sokadszor sírása fáj az érzéketlennek látszó
nyilván felhevült acélban. Én szellemeket
simogatnék, ő a lelki szemei előtt a technikát
vetíti az elcsendesülő éjszakába. Ketten együtt
adjuk ki az egészet - csak utólag esik le, a
rögtön megfogalmazódó szavak mámorában
végre megszólalt bennem ami ott künn fájt
aminek a része vagyok és amiből egy rész
itt bent rezeg. A pillanatba gyűrt szótagokkal
engedtem ki. Azt hiszem, végre írtam egy haikut.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése