Arany

1836 nyarán, Máramarossziget mellett, az erdőn...

az ifjú Arany megbukván mint debreceni diák, színész, és vándorszínész, azt álmodván hogy az édesanyja meghalt, gyalogosan hazaindul, és az esti tűznél megpihenvén még utoljára szavakat áldozna legkedvesebb múzsájának: Kalliopénak...

Tábortűz mellett mit papírral raktam meg
vándorszínész élet mocskával raktam meg -




Te gyerek, gondolj a tűzzel! Rakni kéne rája

Ez nem a pásztortűz őszi éjtszakája!

Messziről lobogva tenger pusztaságon

egy szem ifjú János búsul csak a lángon –

írkapapír a kezében, teleírva verssel

kicsit talán Csokonais, ahogy rímet tercel

de nincs benne erő, nem súlyos buzogán'cs

csak amolyan út-szélrül fölszedett bogáncs –

felhőbe hanyatlott, hogy kedvem irom,

rám nem süt aa nap, komédiás napja,

minek ír ki paraszt vót, dejsz hejripityom
tetején lobogó hadi kopja -

Ropog a tűz, messze süt a vidékre,

fujtó füstöt böfög föl a nagy égre,

körülüli… egy szem legény,

saját búját ríjja szegény,

nem látja a jó isten se

pára ül a fák tetején…

Zúgta ifjú keblem szavait… a falnak

nagyot koppan akkor, azután elhallgat -


Tábortűz mellett mint megfáradt görgeteg
Keserves feleim gondokat görgetek
kezemben papiros, irkalap teleírt
van még hely itt alul! téntád van, ide írd!
hogy jövődet égeted! csillámló csalfa vak
remény, te riherongy, még éhen tartalak -
iskolám, színpadok, minden kínt itt hagyok
nem keresem a szót hiába nálatok,
papírok halomba, messze van Szalonta,
gyalog az útszélen, egykori lakomba
Látjátok feleim, keserves egy menet -
haza kell... szüléim... fuldokló két öreg

maga álmodott olyat hogy... azt hogy az anyja meg...

meghalnak, két öreg -

Tábortűz mellett mint megfáradt görgeteg
Keserves feleim - szívemen két öreg
leszek hát aljegyző, formára nadrágos
szavaknak erdeje ne suttogj, hagyjál most,
haza a szégyenbe, tékozló így megyen
Keserves feleim, égjen el szégyenem

Tábortűz lángján mit papírral raktam meg
művészlét álmával raktam meg -


S ezzel az ifjú az utolsó árkus papírt is a tűzre vetette...



Nem tudhatta ekkor még
a reménybeli Jean D'or
hogy milyen verset levelet ír
neki Petőfi Sándor

közt szolgált mint a vármegye
igavonó ökre -
s nem tudhatta, híre-neve
fennmarad örökre!