2018. január 30., kedd
bicskát ahogy
Kisgyermekkoromban sokáig
- természetesen sokáig - nyitva voltam,
aztán megtanultam megbicsaklani.
Véletlenül hallgattam ki édesanyámat, amint
elbüszkélkedett vele:
én neki még soha nem hazudtam.
Emlékszem a szégyennel elegy
kétségtelen büszkeségre.
Megalapozott a gyanúd, én most is
sokszor kerülöm el, hogy összecsukjanak -
kicsorbult bicskát ahogy a
tehetetlenné görbült ujjak;
jó az egyensúlyérzékem így is,
hogy a pengét összefoltozta a rozsda.
De nem esem kétségbe - sajnos
nem esem - akkor sem,
ha a szembesítéskor összecsuksz.
Semmi különös -
az egyik csak a pengéje
a másik a nyele.
Megtanultam megbicsaklani -
egyszerre érezni a kétségtelen szégyent
és a büszkeséget.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése