2017. február 14., kedd

Az olajkályha szeme

Pázmánd, 1975.




Ez még nem az a nap.
Pedig úgy emlékszem, rettegtem
attól a büdös, zajos, agresszív
szemével egész éjjel bámuló
olajkályhától.

A kályha fehér, klinikai testén
hamar nyomot hagyott a
benne dübörgő kohóhő.

A füstcsöve se állt jól.



Nem állítom, hogy már
akkor felmérte volna a gyerek
azt a másképp nyers erőt -
a fával fűtött
samottkályhához képest a
Triász fogainak csikordulását.

De ott kezdődött az olajtól
való egyetemes undorom, ami
kiterjedt a szénre is, mikor
megéreztem:
a szén beszáradt olaj.

Föld kincse, Ugyan.
Fekete arany. Ugyan.
A jelzője se áll jól.



Ez még nem az a nap.
Amikor minket is beforgat
a kiforgatott nyers anyag helyére
a saját mohóságunk.

De érzem: eljön. Hogy majd egy
másként szerves élet bennünket is
megpróbáljon kiaknázni és
újragyújtani -

hogy lobogjanak mérges
kályhaszemekben
engesztelhetetlen, beszáradt éheink.







Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése