Advent elé

A fények szürkülését értem.
Csak az idő az. Nem a végzet.
Csak a felhők miatt
nem látszik fehérnek.

Ezzel nyugtatlak. Hogy értem.
Hogy nem fogyunk el. Hanem érünk.
Pelyhes jövendőt ragyog
hamarosan a fehérünk.

Megírható, árkus jövendő
vár. Az is áldás, ha hideg lesz.
Valami holnap. Ami
hozzáférhet a szívekhez.

Készülődjünk. Minthogyha tényleg
megszülethetne a kegyelme.
Hóba firkált lábnyomainkból
léptessen neki ösvényt az elme.

Készülődjünk. Minthogyha tényleg
megszólaltatnánk. A beszédet.
Imánk. Akár a gyertya
lángja. Felfénylik és eléget.

Az ünnepig csak az idő az
mi eltelik. Minthogyha tényleg.
Bár kérhetném tőle, hogy
odáig vigyelek téged.

Elkopóban

Elkopik az erő - mondja egy jó
karban lévő hetvenes volt versenyző a
barátomnak. Nemcsak az alkatrész
- mintha lehetne cserélni... -, de bizonyos
kor felett úgy általában a lendület.
Nemcsak az izom, ízület, amit
kímélni, kenni, fedni kell -
de a szív akarása is. Feladandó
az addigi áttételezés; csökken a
sebesség, a távok, a motiváció.
Hogy minél tovább őrizhesd
az úgyis elfogyót - hogy lassan fogyjon
akár a neked sütött finomság.

Elkopik a lélek ereje is - teszem hozzá.
A felkavaró hírre nem a kíváncsiság
még csak nem is a részvét
ragad, hanem a távolságtartás.
A felfogható részhalmazává csökken
az átélhető. Csökkentett dózisban is
mérgez - elfulladó napok estéin
ilyenkor a kétségbeesés helyén
születő közöny nézi
magát a tükörben.

Elfáradtam.
Ilyenkor el kell engedni az
emlékek kezét:
én például már
nem tartom számon a halottaim.

Tárlatvezetés: Jacek Yerka (15)

Könyvhegy kanyonja

gondolatod - erodált

leírni-való.

Befogadásod

híd-öle szüli eszméd

papírhajóit.

Születésnapodra

                                   I. M. Pilinszky János

Kilencvenkét éve sírt fel
- akkor még - artikulátlan.
Látta a város verdesni súlyos
kitölthetetlen lódenkabátban.
Látták a házak és a bűnök
ablakok amiken sorra kinézett.
Lépteivel szögeket vert be
szögeket vert be a szívének.

Egy szál pislákoló gyertya
lobogó lángját melengette.
Elveszett évek rabruhájában
hiányos volt az ég felette.
Emelte folyton elvihetetlen
fekete súlyát az idejébe.
Mérgek füstölgő, bodrozódó
szögeit verte a szívébe.

Kilencvenkét éve sírt fel
lapozgatom benne a példát.
Hogyan bocsátja, hova szárnyal
meddig zuhan benne a vérvád.
Hogyan bocsásson meg a síró
könnye kivájt erezetének.
Uram. Építs szívünkben házat
szögekkel általvert szívének.

pitypang és cipcirip

I.
Elfúló keresésben folyton
kapkodva szertefújó szélben
repülő pitypang ejtőernyők
szavaim menekítő zabolátlan
magzó rajai után -

csak mintha magban volna
biztos a perc. Ami magzik
az megnőhet ha betonba
is kell csavarozzon
dűbel gyökeret.

De az ajkamon így
magtalanul ül a szó.
Elfúló keresésben a helyettük
lihegett formák zokogása
puszta helyettes. A vers is.

Ha nem figyelek mintha a
függöny lebbenne
ha a szél fúj -
nem a mennybolt.


II.
Egy jóember felvette
és lelassította a tücskök
ciripelését: gregorián hangulatú
kórus szüntelen hálaadása a
tücsökdal. A bogárlét pillecsapó
sebességével. A mi fülünknek
hallatlan gyorsan.

Elfúló keresésben gyorsan
és ritmusa nélkül lihegek.
Lehet ám hogy a szó is
ezért repül el.

Ideje volna
meglelnem a létezésem
valódi sebességét ahol
követhetően kiejthető
a szerteejtőernyőző pitypang
magzata -

a többiébe kulcsolódik
együtt fújja a szél és
helyette lihegett formák nélkül
zeng a magossal a
magba kódolt cipcirip.

Barátok

el se hiszem még mindig visznek
hisznek figyelnek látnak
együtt örültem egy este megint
egy este megint nem átlag

mámor előtt és mámor után is
lökdös előre tekintet
hónapok árkát ugorva kötözzük
egymáson a sebeinket

egyik friss apa másik jó vagy
jobb mint én ha lehetnék
egyik válik a másikat szálig
fejti a társsal a tehetség

egyik szavába talpon állva
maradék nélkül szavalhat
a másik orra alá dudorogva
igen beszédeseket hallgat

egyik mestere másik rabja a
dolga nem díszíti mindig
de próbálja érteni egyik a mást
nem a megszokott szintig

el se hiszem de várnom lesz mit
hiszen figyelnek látnak
várnom lesz mit egy este megint
hogy jöjjön a megint nem átlag.

Kabátlobogás

Most először visel a nyár után az ősz -
annyi színébe szőtt, álomra készülő
ringató szavában, mint fáradt szülő
ringatná este el a méla, ismerős

érzéseket, a szürke ég súlyával viselős
holnapot, amire ébrenlét ma készül:
amivé végül majd úgyis kiegészül,
s amiben majd úgyis hosszan elidőz

az este - mindig búcsúzik a vénülő,
gyengéd harangú ködbe fúlt idő
s oly tartós csak... vizek felett a gőz;

úgy foszlana időm, megmaradna részül
ahelyett, mivé majd úgyis kiegészül -
most először visel a nyár után az ősz.

Köszönettel Amadeának

inspiráció:


"Ha a szavak az idő ölében alszanak... akkor én a szavak ölében alszom. Bizonyos értelemben véve minden könyv kabátkönyv számomra. Szűkölve bújok beléjük, amikor a belső szörnyem... a bordáimba kapaszkodik és a szívemet tépkedi. Elszántan szorongatom a könyveket... Iszom magamba a szavakat, hogy elsüketítsék az odabent tomboló gondolatokat...
Vannak olyan történetek, amelyek a részemmé válnak.Vagy talán mindegyik. Illesztékeket alakítanak ki, függőhidakat képeznek, beépülnek a gondolatvilágomba, finomítják az érzéseimet. Más lesz tőlük a világ.
Hordozom őket magamban, mint az emlékeket."
                                                                   Amadea

Ha a szavak...

...az idő ölében alszanak

akkor te a szavak ölében 

alszol.

idő ölében alvó szavak 

ölében nem ébreszt, ha

a baj szól.

Ha akkora szól, amivel

nem bírsz - mint világnagy

álomkabátba

bújsz a saját szörnyed elől -

hátha elringatja benned

őt is az alvó

szavak álma.

az idő ölében alszanak

és altatnak téged a szavak -

és én nem kívánhatok

ehhez csak még szebb

álmokat.

         (Hogy amikor emlékké puhul  

           ha mi szégyen -

           egész valóddal lehess

           szörnyeddel is ébren.)