A Film* után

- Ezt megírod, ugye? - Kérdi a kedves.
- Miért nem te? - Kérdezem én -
Olyan szépeket mondtál róla...
(olajos felhőket hurcol a szél
                                              Pest éji egén)

- Mert én ezeket elfelejtem,
ne én keressek szavakat a vásott
képekhez és szavakhoz holnap.
Benned nem alszanak ki
                                       ezek a benyomások...

- De jót mondtál! - hökkenek meg -
Igen, valami ódon módon,
ahol ezek érnek amúgy,
én valahol mindig
                             valahogy benyomódom.

És hetekig eltart amíg kisimul.
- Idegesít is... - nyögi be a kedves -
forgolódsz ilyenkor körülötte
hasonlítasz egy képzelt
                                     lőtt sebbel kezelt beteghez.

- Ne mondd már! - sóhajtom én.
- Pedig de... - győzköd a drága -
nyalogatod a sebed ilyenkor
hetekig akár
                   s közben fütyülsz rám. Meg a világra.

- Hm. Lehet, ezért nem szeretem
a filmbe gyűrt, emberbőr-vadállatot?
A horrort. Mert olyankor nemcsak
benyomódom,
                       de bádogvödörmód behorpadok? 

- Lehet. Lehet... megírod, ugye?
Ez nem horpasztott... Ugye nem?
- Pedig olyan szépeket mondtál róla...
(moziból haza - utazik az érzékenység
                                                             meg a figyelem)









*az ide vágó írás: Három óriásplakát Ebbing határában