(töredék)
 |
| Albertfalva (példának kiváló, Palota is ilyen) |
hogy komfortzónámmá tegyem az esti várost
a lélegzetvételedbe dúsulok, Erdő -
kőkockaszálak közeiben kapaszkodó
ösvényaszfalt-szabdalt testedben
nyelődöm el.
legyen az este mámor -
ajándék tőled nekem, tőlem neked.
a lihegésed lélegzem be és te a
lihegésemből nyered az erőt,
hogy engem is az alkotórészeddé tehess -
hogy a lélegzetem átragyogtasd a fáid
erőteljes testén.
növényi sávokat tapasztasz az
épített bilincsek kidörzsölt nyomára -
borzongató 'csak úgy van' örömöt.
befogadod a lényem - azt is
mikor részegen a lábaidnál állva vizelek.
egyszer láttam az arcaid egyikét -
pára kell hozzá, holdfény és
ritkás közvilágítás (mondjuk most így:
egy másik óriás odavetődő lényének kegye)
hogy komfortzónámmá tegyem az esti várost
a teljes tekinteted kell
újra és újra megkeresni -
mert csak úgy tudlak tekintetbe venni
ha belenézek.
sejtelmeken jégcsillanó pára
kell hozzá, meg talajba kövült erőkből
tépett villamosság, meg a hold -
egy jóval távolabbi, kisebbik isten.
részévé válni annak amit
tömegünk részvétlen közönye közben
kiirt a titánoktól való ősi rettegés -
mámort csak sikolyból belélegző
fát fűrész által, nőben a növényt
puszta kézzel abuzáló félelem -
ami nem akarja látni:
ha téged, akkor önmagát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése