Búcsú

Nem felejtem el, hogy megint
odadobtam valamit az indulatnak.
Nem volt szép. A táplálék nyersen
általában nem szép. Az indulat vak
tápláléka általában nyers és bárdolatlan -
tehát nem szép.

Egy vita mentén tört el a jelenlét.
Nem volt szép, hogy odadobtam -
de eltört bennem. Dög lett.
És inkább legyen táplálék, ha döglött,
nem titok, hogy így egyensúlyozom magam.
A ketrecajtó bennem is kitárul
belépek rajta ugrásra készen
kezemben az étel.

Egy emberi kapcsolatnak nevezhető
emberi kapcsolatot vetettem
az indulatnak. Mert eltört bennem.
Lehet, hogy szégyenlem. Már most.
A módot, ahogy eltört. Leginkább
a módot.

De álmatlanul majd nem ezért forgolódok.
Egy hivatalból provokáló hivatásos ócska
szócsatát untam meg.
Nem tetszett a fogócska.
A felsőbbségesség kioktató hangja
egy beszédképtelen beszédkényszer
cafrangjait vetettem az indulatnak -
nézd, itt a kezemben. Étel.

Egy emberi kapcsolattal kevesebb.
Együtt tudok élni ezzel a vereséggel.
Akkor is, ha valójában
az indulat engem ebédel:
akkor is, ha az indulat vak
táplálékát - nyers és bárdolatlan -
saját kezűleg, szinte józanul
vetettem most az indulatnak.