Gyászbeszéd (minden kényszer nélkül)

Én nem szívesen beszélek a halottakról.
Az benne a pláne. Hogy halottak.
Nem jók. Nem rosszak.
Nem semmik. És.
Amúgy se róluk. Az emlékeimről beszélnék.

Viszont olykor
szívesen beszélgetek a halottakkal.
A halottaimmal - mondanám,
de mindegyik senkié.
Mondhatom, hogy az apám az
én halottam. De mondhatom
igen beteg egy birtokviszony ez,
akkor a húgomé is, anyámé, egyfelől -
másfelől egyikünké se.
Hiszen halott. Még csak
nem is a magáé.

De szívesen beszélgetek vele
amikor a szituációból előjön
egy gesztusa, egy válasza, egy.
Szóval valami, amiben én volnék
szó nélkül is ő.

Igen beteg birtokviszony ez -
olyan nonszensz összetételeket szül,
mint a más halottja.
Hiszen valahol mindegyikhez van közöm.
Mint amikor a közös emlékhely
összes gyertyája a valakimnek ég -
megsimogatja a fejem a szél, és
végigborzong a tarkón:
Mindnek, kisfiam. Az összes
ismeretlen katonának. És 
ha már itt tartunk, az összes civilnek.
Belevigyorogja egy érzés a
hangját a fejembe.

Nem szívesen beszélek a halottakról.
De szívesen beszélgetek velük.
Bölcsen hallgatnak.
A hiány helyén,
egy leveses tányér szélén
az idők végezetéig
fosszilizálódó petrezselyem szárad.
A szél csak szél.
A válaszokat csak képzelem.
Ezt kéne tőlük még az életemben
eltanulni. Ezt a megszólítható,
válaszokat rejtő
beszédes hallgatást.