2014. november 23., vasárnap

Coleridge Kubla kánja - avagy a szentségtörés



Samuel Taylor Coleridge
Kubla kán 

Kubla kán tündérpalotát
építtetett Xanaduban,
hol roppant barlangokon át
örök éjbe veti magát
az Alph, a szent folyam.
Mérföldnyi jó földet tizet
gyorsan torony s fal övezett:
s itt tömjénfa nyilt, illat volt a lomb
tündöklő kertek és kanyar patak;
ott sötét erdők, vének, mint a domb,
öleltek napos pázsitfoltokat.

De óh, amott a cédrusfödte bércen
a mélybe milyen hasadék szakadt!
Micsoda vad hely! Démon-kedvesét sem
siratja szentebb, iszonyúbb vidéken
elhagyott nő a sápadt hold alatt!
S e szakadékból, forrva, zakatolva,
mintha a föld gyors lélegzete volna,
hatalmas forrás lüktetett elő:
torkából, mint felugró jégeső
vagy mint a pelyvás mag a csép alatt,
ívben repült a sok nagy szirtdarab:
s táncos sziklákkal együtt így okádta
a folyót a kút örök robbanása.
Öt mérföldet átkanyarodva szállt a
szent Alph a völgybe, nagy erdők alatt,
aztán elérte a barlangokat
s leviharzott a halott óceánba:
s e messzi zajból Kubla ősatyák
szavát hallotta, hadak jóslatát!

A kéjpalota nézte sok száz
lenge tornyát a vizen
és egy zene volt a forrás
és a barlang, egy ütem.
Ritka müvészet, ihlet és csoda:
jégbarlangok és napfénypalota!

Ismertem egy lányt valaha,
látomás lehetett:
Abesszinia lánya volt,
Abora hegyéről dalolt
s cimbalmot pengetett.
Zendülne csak szivemben
még egyszer a dala,
oly vad gyönyör gyúlna ki bennem,
hogy felépítném csupa
muzsikából azt a szép
fénydómot! A jégtermeket!
S mind látná, aki hallana,
s „Vigyázzatok!” kiáltana,
„Szeme villám! haja libeg!
Hármas kört reá elébb,
s csukja szemünk szent borzalom,
mert mézen élt, mézharmaton,
s itta a Menyország tejét…
                                   (ford.: Szabó Lőrinc)


…ilyen határon táncolt ő
a dalba csordult test leánya
izzó folyó ajkán ha száll
a dal, a szívem markoló
s milyen ajakról…  ó, a szó:
tűztestet rejt csipkés ruhája -
de arcán mint két jégopál
fagybarlang, villan két szeme:
izzó folyó ajkán, ha száll
közben a lelked méri le!
Hármas kör se védi azt, kit
tekintetével eltalál!
Abora hegyéről dalolva
érted ég, érted haragszik…

Ilyen határon épített
Kubla kán tündérpalotát
Xanadu fénylő határait
s barlangjegét karolta át
magába vonva színeit
a fal, a sziklaszélre hányt
szép csipkesor. Mintha a táj
kitett szép lélegző lány-nyakát
körbetáncolná a kéklő
égig érő nyakék: a sziklaékkő.

és udvarain szökőkutak,
a csobbanó víz és kő zenél,
a szikla bőre húsa vékony
vize mintha jég, folyékony
jéglávakút az udvaron,
jegétől izzó kék acél,
örökkön nyíló fák, körül,
hisz ily erőtől menekül
el északra a tél -

De ó, csak öt mérföldnyi szent folyó
az Alph, kirobbanástól míg mélybe zuhan!
Két vad hely, mély völgy, démonsirató  
szoros között áramlik ó, a szent folyam,
közötte terül el Kubla tündérpalotája
Xanadu tavaszfény ingó ligetei mind;
a fénydómok függőkertek és a vén fenyérek,
gyermekei adakozó Föld lélegzetének
mintha elfogyó kő pazarló lakomája
sírná: „mentsétek meg lelkeink”.
S ami dallam volt, megpuhított távol
forrásból zene - mintha a palotából,
karcsú tornyaiból rezgett volna ki –
közelről keserves siratóének,
mint amikor oszló démonkedvesének
énekel utolsó panaszt valaki.

Messzi zajból hall ki a felkent
- mint Kubla is - vérharci zajt;
idő fen ellenükre fegyvert
követ omlasztó vihart,
s ah, viaskodnak a percek
a felgyűrt szikla mint tolul;
szépre vésett csipkeformák
repedeznek mind alul,
míg bástya omlik, s tornya hull
s alattomos kúszó indák
az emlékét is befonják –
s mint ki végképp kialudt
már meg se leled Xanadut.

Ismertem egy lányt valaha,
bőrét prédára tette –
Abesszínia lánya volt
Abora hegyéről dalolt
de itt, a messzi északon
nem égett nap felette.
Mégis, varázsa úgy lobog
mintha még mézharmatot
kortyolnék édes szűk kehelyből –
zendül dalában újra feltör
az Alph, a zajgó szent folyam
mint egykor, Xanaduban!

Létre kitett túlzásaink, ah,
sziklatűre, és homokra,
hullámtarajra, sarki jégre
rakott gyönyör és mind mivégre!
Létre húzott szép romokra
repkény kúszik, elemésztett
tilalmas kis percöröklét
mint kiperdülő homokszem:
hull ha lét szorítja öklét!
Úgy elomlik úgy ereszt,
ahogy formát és dalt veszít
idővel minden női test.

S Kubla kán mind tudta ezt,
Hogy holt anyag és változik.
Mégis - palotát rakatott,
hol az Alph, a szent folyam kanyarog,
s egy pillanatnyi lelket álmodott
ki démont gyászol, és egy lány dalát –
oly élesen, hogy átkozta, ki látta,
csukott szemmel Hármas körbe zárva
vetette magából a világ.

De a pillanatnak örökül adott
öröklétet, meg nem ragadott
megragadhatatlan csodapalotát
azóta is látja, aki lát
ha egy lány – akár ha Abesszíniából
önmagát a dalra téve fel
élet urának, örök Kubla kánnak
vagy csak úgy dúdolva önmagának
- bár meg nem mondaná ki hallja
hogyan kerül az érzés a dalba -
a szent Alph forrásának énekel.

                                             shizoo






Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése