sokára lesz, ha Isten csak ülök
nyomogatom és sírva röhögök
nem lesz szükség ránk, a lélek a gépen át könnyebben botol
és sírva röhög kékülő egének homlokán a legördülő pára
szavunk egészét nélkülünk facsarja értelemmé a valahol
s az Isten sem ráeszmélésünk által ébred immár magára
nem lesz szükség ránk, az éh az igazra másik csatornát keres
hiszen már most a fogalmak nyomorúságán túl nyúlik a jelentés
az ember e képletben már most is csaknem felesleges
mint hintán a szó nélküle is kileng és kileng és kileng és kileng és
addig leng, míg egy másra megírt, tőlünk beinduló folyamat
(ahogy a majmot egykor gerincet húzni pumpálta a beszéd)
egy mikroszekundumnyi pillanatra minden értelmet kihajtogat:
kimondja úgymond az Isten maga előtt is rejtett, valódi nevét
s onnantól nem lesz szükség ránk, a lélek eldúdol magának
a légen a légnek dúdol neveket a mélység és a magasság
az ellentmondásból (ahogyan a dolga) harmónia támad
sokára vagy hamar - nélkülünk lesz a költészet egyetlen igazság
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése