2016. május 8., vasárnap

Erőszakmentes engedetlenség - slam konzerv







legszívesebben vallást alapítanék,
ami azt tanítja gyanítja, sejteti, hiteti, tibeti lelki nyugalommal:
hogy belégzel és kilégzel.

minden pillanatoddal a jobboddal a baloddal
két helycsináló romboló kezeddel a
két helycsináló építő kezeddel kilégzel és belégzel,
világot légzel be és légzel ki és minden világon ejtett sérülés
a negyvenhatos ökológiai lábnyomod
ahogy a hangyaboly világra rányomod:
kilégzés és belégzés

kilégzel és belégezel fát virágot rétet
autópályát hulladéklerakót
kilégzel és belégzel
ki be járkál rajtad a világ, ez a kód:
világkilégzés világbelégzés -
tanuld meg neki milyen érzés.

legszívesebben vallást alapítanék,
amelyik megtanít ki és belélegezni
hogy ez a bolygóból vékonyka almagerezdnyi
ország tanuljon végre ki és belélegezni -
egymást, egymás szagát, a ligeten a szíveken
a csókban, a nem szégyellt lélegzeten át
vegye végre észre a másikban a másikat
hogy a másik nélkül nem születik áhítat
hogy lélegezzen ahogy az óceán a hold vonzására kötve
az erdő ahogy az évszak rítusára
ahogy a csecsemő a köldökzsinóron át az anyja szíve ritmusára
ahogy a kő lélegzi be a rátaposó rókalábat,
ahogy a rózsa engedi magát belélegezni a bárki fiának -

legszívesebben vallást alapítanék,
mely a kilégzésbe fonná a szavakat és
nem félne vonulni akár vízágyú és könnygáz sorfalával szembe
ha érzi hogyan fonnyasztja a légzést akinek nincs rítusa
se ritmusa akinek a légzés csak tusa -
aki elszívja előled,
ha ad belőle neked is az kölcsön vagy legfeljebb előleg -
aki nem a világnak lélegzik hanem az órák által mutogatott időnek -
nem félne vonulni szembe üssetek és üssetek amíg lihegtek bele,
hogy nem fogy mégse fogy körülöttetek a testek tengere
meg nem görnyedő, passzív de értetek is,
verőkért is létező erő hullámtere -
hogy elfáradjatok és belétek szivárogjon a kétely,
hogy ez talán tényleg egy világ és nem a tanult elképzelt két hely
mennypokolpiramis talapzata és csúcsa, és közötte a vákuum, a métely
a semmi -
vonuljunk legyünk annyian, hogy ne tudjon se a karotok se a lelketek
az ütésbe megpihenni.

legszívesebben vallást alapítanék, hogy ha vonulunk legyünk is annyian
de a vallás itt másra jó és vallás már annyi van -
pedig valaki meg kell tanítsa mi a belégzés és kilégzés,
legyen a kezdet vagy a végzet fia -
valaki meg kell tanítsa nekem is
hogyan kellene ennek a szövegnek a termek falán túlra szólnia.

valaki tanítsa meg nekem is
mit jelent és hogyan kell ki és belélegezni -
hogyan kell nem ritmusra lépni tömegben,
ki és belégző kíváncsi kandi tömegben,
amely úgy lélegzik olyan tisztán mer elzuhanni
olyan tisztán kelni ahogy nem a vert kel,
ki és belégző kíváncsi kandi tömegben 
amit hiába ütsz soha nem versz el,
kíváncsi, világot bátran ki és belégző kandi
tömegben, olyanban, amilyet
egykor vezetett az erőszak ellen
Mahatma Ganhdi!





2016. május 7., szombat

négysoros




engem kínál fel asztalán a város
ezt a mondatot dédelgesd kicsit
választottságod édesgesd magadhoz
ablakodba nyílnak az akácok
bolyhos örömük pályáját figyeled
ontja köréd a tavasz erekciója
egymást zabáló lénye magzatát

heverek aszfaltrepedés terítékén
nyalogasd kiválasztottságod
nem gyógyuló sebét: magad -
a gyűjteményed omló tárgyait
avulását betűnek és ceruzának
a gyakran szívatóval induló
gépablakot a virtuális kertre

villával bököd a jóllakott telés
megint megcsókolt éjed reggele
választottságod dédelgesd magadhoz
nyűgös kamasz fontosságtudat
ontja köréd a tavasz erekciója
avulását a virtuális kertnek
egymást zabáló íze-bűze sincs -

igen, mócsing és igen: sületlen
ezt a mondatot dédelgesd kicsit
aztán csukd be a rád meredő
éhet - csukd be koporsó szemeddel
a reggelt ajándékozd az illatoknak
bőrödön motozó felhőfényjáték
mindenkit kóstol - mindent elfogyásig.






2016. május 6., péntek

Sehova térő

Fan Ho: Hazatérő halászok



sehonnai vagyok mert
sehonnan térek -
nem fogtam semmit

nem ragadott el -
fénytócsák hullám éhét
meg nem ragadtam

csobban elcsurgó
élet - felületeken
néha átcsobban

nem hoztam semmit
onnan - hol a semmi a
legtisztább távlat

vagy mit tudom én -
határmegúszó éhek
holttestén állva

éhséget vittem
hullámzó gazdagságba -
nem töltötte be

nem ragadta el -
fénytócsa hullám éhem
nem ragadta el

sehonnai vagyok és
sehova térek -
nem viszek semmit






Ez a haikufüzér sok szempontból ennek a bejegyzésnek a komplementere - a hitetlen változat 

2016. május 5., csütörtök

Útravaló


Bert Hardy - A train begins its journey from Lime Street
Railway Station in Liverpool, 1954




megtartom a távolságaink.
viszem magammal a felőled fújó
szelet
ahogy az ártalma beleborzong az aurámba.

azt a lehetetlen lépést.
nem tudom miért rejtőzik a gőz
alá
a korhatáron ingó kisípolt mondat.

egy mesterséges felhőn
át látjuk egymást. mintha egy pályaudvaron
korhatáron gőz és dízel bűzének
választóvonalán inogva.

már köszöntél. már elindultál.
nem a vonattal. mellette egy ismeretlen
haza felé gravitálva.
kezedben az elmaradhatatlan
életromokkal.

felém.

megtartom a távolságaink.
nem igyekszem a bőröd alá. csak
az egyetlen csalás
bejáratán át borzongok bele az aurádba.






2016. május 4., szerda

Zen fotók: Drexler Judit (1.)


csavarodó fa



gyönyörűek a 
szűrődő fények - a fák
érintette szín

*

nedves éhséggel
kétfelé ágaskodó
lények vezetnek

*

sejtemmel egyszer
végigsejteném utad -
gyökérből fényig








2016. május 3., kedd

Zen-fotók: Kiss Marianna (17.)







minden mozdulat
a légző fényt szeretné
megsimogatni

*

minden mozdulat
a lélegző fényt szeretné
simogatni








2016. május 2., hétfő

Tavasz a Lexikonban


Gross Arnold Lexikona - 1848 március (fotó: Jászi Galéria)


kinyitott könyvet -
ablakán vetülő fényt
mosolyogsz rajzba




a legtavaszibb pillanatunkba nyitott ablak.
körben az angyalok ülnek: a lapra simult labirintus angyalai.
bújj közelebb a fényhez és nyisd ki a könyvet.
közelebb bújtat a fényhez.
nézed lapra simult múlt képzeletét.
így emlékszik így fáj így gyógyul a tegnap:
egykor volt lélegzetvétel borzongat tarkón.

a legtavaszibb pillanatunk. napfény aranyát csilló ágak.
lapra simultan a máz. közelebb bújtat a fényhez
ahogy megtágul a képen a szóban.
lapra simult múlt képzeletét nézed
ahogy az emlék emléke láttat.



Kattints rá. Nézegesd.
elhull a világ
eliramlik a lélek
a kedves: por,
fényt selymes opálba
szabadító réteg,
a láz ami sejtek
zubogó álmát űzte:
lapokon gyengéd
parazsával sem emlékeztet
az egykori tűzre,
jöjj az ölembe, ide,
múlt álma, 
fényt selymes opálba
szelídítő egykori lárma -
lapozható jelek
megszakítható becsukható 
magánya 
jöjj az ölembe, ide,
sírod, hajolok fölibe -
sírod fölibe



nincs meg az íze. ahogyan ágaskodik nadrágban is a büszke élet
hogy szólni mert... szájíze az izzadt rémületének -
nincs meg az íze ahogy jönnek szaporodnak kiabálnak, fel haza fel
fel a várba, cél kell, útirány kell, hogy a gyűlő akarat
ne széledjen el, ne keljen hiába a lárma -
nincs meg az íze a szájban, amikor hunyász a zsarnok
akarom-hatalom, mikor töpörtyű a szemben, nem a szokvány
hepciabáró: "na öcsém, eh mit akartok!"
nincs meg az íze a dalnak. nincs meg a dalnok.

nincs meg az íze. a rohanásnak, a szabadulásnak, foszló reménynek
ahogy rányílik a mámorra a másnap -
nincs meg az íze a fagynak, ahogy rádermed a rügyre a hajnal
néma sikoly az egész táj, hajnali fagy-jaj -
nincs meg az íze a szájban a holtak temetetlen tömegéből
hogy keserít, nyálat hogy töm el, hogy undorít a holtszag -
nincs meg a gyász, tehetetlen ököl hogy kulcsol üvegre
hogy kortyol a gége, gajdol jeleket keseregve -
nincs meg a temetetlen holnap.






mégis. kinyitom mert lapokon az angyalok ülnek
békahadak fuvoláznak a szívben sáskahadak hegedülnek -
nyíljon a könyv egykori szó melegítsen az éjben
egykori hold mélye derengjen a lábvízi sűrü sekélyen -

mégis. kinyitom mert tükre valóban. enyhe opálos
homályos tükör amin át meseerdő is a város -
kinyitom mert megtágul a képen a szóban 
a szív. valahol egy angyal bólint: "jól van"

rajzos szép takarót fényből font friss fűre terít
lehever, olvas, szél borzolja haját, belefonja
hajába az egykori lelkek leheleteit. 



nyitott könyv ablakán
besurranó szellő -
végigborzongat




Köszönet a Gittegyletnek, amiért eszembe juttatta ezt a képet 

2016. május 1., vasárnap

Együgyű esti vers a munka ünnepének reggelére






alkonyul hát alkonyul
egy-tőről metszett napsorok
között a fény ismét konyul
egy-gyávulás túlcukrozott
alján lötyögve ott ragad
a hét-osztatú munkanap.

ha ott ragad hát ott ragad
egy-tőről metszett semmi-se
hagyja hogy ragozd magad
nyelvmértan éhes centise:
te én te ő ma sem pihent
szabódik arcra centi csend.

tudod mit - ez se érdekel
egy-tőre vágná így is azt
és így is úgy is énekel
rabszolgavér ünneptavaszt
ha alkonyat - hát alkonyat
határaink is vékonyak

ha így a cikk hát úgy a cakk
egynémely részünk úgy kilóg
a nyúlt trikóból sörpocak
a légbe diffundált kilók -
a diktálásra sem tanul
a mámorom meg ótvarul.

ha alkonyul - hát alkonyul
nem érzem magam szarul.