mint az álomban

mesélek neked valamit.
egy féktelenül besütő nap
szemhunyorgató reggelén észrevettem
hogy nem ébredtem fel.
hogy aki kinéz a nyíló ablak
beáramló friss hűvösén át
akit szájon csókol az ígéretekkel
illatos tavasz
az valójában alszik.

észrevettem, hogy alszik.
egészen furcsa érzés hiszen nem tudom
hogyan kell felébredni belőle.
kiabálj rám vagy csípj meg
igen, cseng
igen, sajog
de pont úgy ahogy az álomban
pont úgy nincs jelentősége.

a tenyeremben borzongsz, de
tudod, nem vagyok biztos benne
hogy nem álmodlak-e téged is
akinek most ezt a mesét mesélem
szorosabban bújsz hozzám
és kinevet a szemed, de
ez pont olyan, mint amilyennek szeretném
azaz pont annyira nem olyan
csak most a szavaimmal
manipulálom.

mesélek neked valamit.
egy féktelenül besütő
tavaszi nap szemhunyorgató reggelén
észrevettem, hogy alszom.
szerintem pont most
fordultam a másik oldalamra
mert a közelséged elnyomta a szívem.
ebből is látszik, hogy alszom
hogy valójában semmi sem változik.

felismerem az álom következetlenségét
látod: ugye hogy
a mesét a gyerekszobába száműzni
a fejlődés néven ismert mítosz
jellemző tévedése?

az őseink amikor egymásnak
ilyen történeteket meséltek
szemernyivel sem voltak
gyermetegebbek mint mi
akik az anyag szent nevében
mérhető világegyetemnek
táncolunk a szavainkkal épp
minden éberséget nélkülöző
hiedelemrendszert.