Vannak ezek a reggelek

Hidd el, nem akarod tudni, mi jár a fejemben.

Vannak ezek a reggelek. Az utolsó
nyárias reggel például. Így mondják,
remélem, nincs igazuk. Ha nem most,
akkor máskor - de szeretnék még néhány
utolsó nyárias reggelt. Amikor lassan
tápászkodik a fénybe a színesedő, lusta
növényzet odalent és nem tépi a lombkoronájuk
cafatokra a szél sem.

Vannak ezek a reggelek, amikor az
öregasszony macskám beteg. Tudat-hasadt
állapot: kölyökállatgesztusok lógnak a csont-
bőr testen, a szőr alatt tapintható
elfogyás és fölötte az öreg-szag a
lassuló csintalanságra rakódik. Nehéz
elhinni róla, hogy mindjárt elmegy. El-
készül a ritmustalan emésztéssel - testben
önmagát elemésztve.

Vannak ezek a reggelek, amikor a
lusta este ráhagyja az ébredésre a mosatlant
és a kávé is elfogyott tegnap, a lefőzött
kávé - ótvar, de tejjel jól esik munkátlanul
hozzájutnom az ébresztés kellékeihez.
Nos, kávé nincs, kupi van, amit a felszámolása
közben tanulok meg értékelni. Ha megtanulom
értékelni, miközben a tegnapi lusta öröm
romhalmazából visszatalálok (ha vissza) a
tegnapi ízekbe.

Vannak ezek a reggelek - de nem ez jár
a fejemben. Most nem. Hidd el, nem akarod
tudni, mi jár a fejemben. Ma reggel is
a fejem egyfajta X térség: semmi sem az
benne, aminek látszik. A gyengéd gesztusok
az ököllel ütés kézbe görcsölt keserves
ellazulásaiból lesznek. A némaság mögött bár
ne lenne gondolat - az üres felületek magánya
helyett az egymáshoz préselt homok csonttörő
fájdalma lüktet halántékon.

Vannak ezek a reggelek, amikor nincs
időm rendet tenni, kedvem rendet tenni az
egymást kizáró hurcolt ösztönök labirintusában
amivé lettem. Pedig a labirintus rend, hacsak
nem a tökéletes labirintus, mert az a sivatag.
Ahol rend sincs. De bármerre mehetsz, mégse
jutsz el sehova. Hidd el, nem akarod tudni, miféle szél
fúj a dűnék között ma reggel a fejemben, amikor
talán végképp eltévedek, az utolsó nyárias nap
ragyogásában.

Hidd el nem akarod tudni, mi jár a fejemben.