Őszi dúdoló

Szergej Jeszenyin nyomán

elrövidülnek a reggelek egyre fakultabb
szálidegenbe hajol be ha késve a nap
vastagja szapulja tagod rád-ébred a múltad
hacsak el nem szöksz ha nem ébredsz fel hamarabb
ha a tétova fényre csapongó szárnyú darázsnak
nem hagy rövidült élete naprajutást
ha nem ébred a szóval nem kel, fúl a varázsnap
vastagja borult, magad ebből jaj ki hogy ásd -

csak létezz napod elharapott cudarában
csak számold cseppenként meg a szürke esőt
vastagja szapulja tagod rád-ébred a múltad
ízleld kóka növény, koronás, ide-nőtt:
gyökereddel ahogy a hiányba le kérdeni kúszol
csupaszul az ág, lélegzete éjbe takar
mélyfény-rövidült reggeled éneke úgy szól
ahogy a lépteid emlékét nyeli nedves avar.

Hajnalban

Habos áradaton csupa csillag a táj.

Úgy kell puha szádrul a csók, noha fáj.*

belepusztul ahogy mondatba szövöm
éj rejtő hüvelyéből a csendes öröm

sejtelmek szele éhet bűvöl elő
éjfonatokba simulna a szálnyi idő

elfogytán ahogy áramlik a hold
tükrébe riadj nem a fülemüle szólt

megöregszik az éj csitulóban a csend
nincs mód a napom fényét így kipihend

szavak áradatát löki éhes szádra e fény
foszló párabeszéd sivatagnyi egén

a napok guzsalyán fonalad ahogyan
nem szövi inkább szétszálazza szavam.

*Szergej Jeszenyin: Emlékdal; Jánosy István fordításában