Nézőpontból

Eltárolom magamban a látványt,
de a filmet nem. A történet széteső,
a rendezés ostoba. Egyedül
az operatőr valamire való,
ahogy a park fáinak pasztelles távlatában
a színeket kevergeti.

Színes, széles vásznú temetés.
Ezt egy thrillerből lopom ide,
ráadásul teljesen nem is igaz. A fáknak
csak este lett. Levetkőznek,
hogy megforduljanak a tengelyük körül.
Eztán a koronájuk lesz a gyökerük,
amíg befelé néznek
a gigantikus golyó izzó melegébe.
A gyökereik lengnek milliméter-lassan
a nem alvó belső tűz forró szelében,
s az ágak markolják a végtelen
megtartó mélységeit.
A fák, az évelők csak visszatartják a levegőt -
az örökzöldek azt se.
Csak az egynyáriak siratják a
múlást a hervadással.

Eltárolom magamban a látványt,
de a filmet nem. Ennek a gigantikus
koponyának hullik a haja tőlünk.
Egyre kopaszabb. Sivatagos,
se magmával se nappal nem beszélgető
magányokra kárhoztatjuk a bőrét,
amin tetvek módjára élősködünk.

Színes, széles vásznú temetés -
akkor lesz, ha megint a szánk íze szerint,
drámai fordulatokba tekerjük a forgatókönyvet
és mint egy spanglit,
a növényi létezés javát is
magunkkal együtt szívjuk el.
Ha túl közel ülünk a dédelgetett tűzhöz,
amit a föld bőréből raktunk,
és lehullunk velük együtt, mint
égből zuhanó sikoly-meteor
a végítéletbe kapaszkodó Meteorákra.

Eltárolom magamban a látványt,
de a filmet nem. Nem a történet,
a pillanatba ragadt időborostyán izgat,
a megragadható és formált idő,
aminek álmos hervadás és
rügy ébredése ugyanúgy a része.
Ahogy az optikánk a park pasztelles távlatában
a színeket kevergeti.