Keleti szél úr és Szivárvány úrnő regéje

Hajdan mohos ősi kő közt
zúgta ezt a regét a szél
zúgta ezt a regét a szél
szél hangján a szál kő mesél
Hajdanmesét az időnek:

Keleti Szél támada fel
Keleti Szél úr hadra kel
nagyura a levegőnek.
Nagyura a pornak amit
haragjában mind felkavar
szeme villám, szíve vihar
viszi könnyét a mezőnek -

"Hallod e Szivárvány úrhölgy
Tiéd ez a bevetett völgy
előlem hiába véded
viszem életét a szélbe
viszem szórom magas égbe
hadd repüljön az a lélek!"

"Ne vidd uram, Keleti Szél
repül szakad mind aki él,
mind aki él köti gyökér
víz itatja növeli fény
ringatják a testvéreid
ne vidd, Uram, kérlek ne vidd!"

"Hiába rimánkodsz, asszony,
vetett völgyed kiszakasztom,
vetett völgyed vízzel ázik
egészen az elfúlásig,
aztán szelem dühe száraszt,
minden rostot porrá mállaszt,
hiába rimánkodsz asszony,
vetett földed kiszikkasztom"

"Legyen úgy hát. Vidd a tiéd
megadja a jussom az ég!
Színembe oldom az enyém
jöjj magamhoz, mind ami fény,
jöjj magamhoz mind mi csodát
megtermett a völgyi világ,
ne kavarhasd, csak a porát!
Ami enyém, az a csoda,
legyen tiéd csak a pora!
S alkonyatkor hátad megett
magot vetni megjelenek..."

Keleti Szél úr azóta
szárasztja a vetett földet,
annak örül, ha mit ölhet,
ha szakíthat, ha mit áraszt,
elszáradtán szikre száraszt,
ha a nyomán a szelének
utolsót lehel a lélek -

de a háta mögött járván
mindig ragyog a Szivárvány.