szégyenben marad

az idő járása teszi?
a nap már lement, amikor a fejünk felett
a zivatarfelhő csúcsán még
visszhangot vert az alkonyat fénye -
ez a kis közvetlen
fullasztóan ránk csukott légkör
kavarodott fel úgy, hogy
nem tudtam, csak
foszladozni?

vagy a még egy falatkát
megterhelő mohósága felel
ezért a kézzel foghatóan zsibbasztó
összemocskolt éjszakáért -
egy másik éhség töltekezése
tolongott:
oszoljanak, kérem
oszoljanak?

persze
vannak ezek a nyitva hagyott
teliholdak, mikor a derengés
csak elvételből áll -
a nap visszfényében húzott
árnyékban foltokként
terjengő árnyak
érdemtelenségében forgolódtam?

vagy a csillagórák mutatóját
markolta meg egy engem jelentő kéz -
ez volt az együttállás, amit
nem lett volna szabad túlélnie
csak úgy, egy közeli
tűzburkos csillag
által reggelbe mosdatva ennek
az elrendelésekből rendetlenkedő
húskóccal kitömött testnek?

valaki adjon magyarázatot erre az
ötven évesen osztályon aluli,
szinte megalázó,
lélegzet fogytát imitáló
spontán éjszakai magömlésre.

Készletsöprés (ötödjére)

cím nélkül

menetiránynak
háttal utazom -
múlandóság-tanban

Egy csodás kis mechanikai műszerésznek való esztergagépre

saját

gondold meg - gép

gondold meg - ez is csak

egy gép - de milyen cuki!

Évődés egy modorban egy más modorban évődő bejegyzéshez

A szerelmemet hívom, de nem veszi fel. Szomorú vagyok, mint egy pofára esett mogyoróvajas szendvics a bazaltpusztaságban. Talán már éppen Kanadában kel át a Niagara felett, vagy lézerszínházat csinál egy francia építési vállalkozó legújabb projektjében. Könnyeim egy túláztatott zöldtea fonnyadt leveleiről csöpögő folyam... ...Gondolok rád szeretettel és gépeléstől zsibbadt könyökkel! Naplemente. Unikornis. Telihold. (Bokor Krisztián)

írá ezt fészen
dejsz néked egészen
bukrosodó tavasz

jó tollú paripa
(Balassi? pipa)
diktálá az Pegaz.

(s midőn válaszul Kisztyián erre egy Bosch porszívót linkele:)

isa por es homu
Krisztyián szomorú
kirelejzuma

(s miután szabadkozik vala, hogy ő ezt a Schátántól való szerkentyűt nem es ide akarta:)

oszt mégis illik
itt es megösmerszik
szerelöm-szívása

Világvevő

valaminek a
része vagy - és ebből
egy rész benned rezeg

Fénybe vonsz

György Erika: 111/365

fénybe vonsz pár 

éles körülményt - lásd

ki börtön, és ki szökne.

Egy látens Ady-epigonnak

Minden a mű?
hogy aztán dadoghasd:
"...belső parancsra tettem..."?

Egy látens Babits-epigonnak

"ez így nem biztos
hogy költhető" -
melyikre gondolsz?

Beszélgetés Annával (vagy talán csak egy közbevetés)

Fekete Anna: 

MEGCSALVA ÉRZEM MAGAM

Hisz minden nő helyettem mosolyog,
az én cipőmben száll ki a taxiból, helyettem
mondja, hogy nem érek rá ma, de holnap
talán… És áttipeg kristálykapun,
a vízválasztón, az én kabátkámban,
az én cipőmben… Hát így érzem magam
divatlap-olvasás közben: itt ez a sok riherongy,
elhasználja az életemet. Jobb lenne imádkozni:
hogy képes legyek megbocsátani,
hogy az összes nő nem én vagyok.

A csillagokban bízom csak,
mert a felfoghatatlan messzeség
megment attól, hogy a helyükbe
képzeljem magam. Olyan távoliak.
És olyan annátlanok.

shizoo:

Anna távlatban
Annasága teljes és
fájó tudatában

(és végezetül...) Jin és jang

világod el kell
fogadni. világod
meg kell változtatni.

Rácsodálkozás: Kemény Zoltán (11.)

Yengibarian (2017)

csak ha folyamat

jelenik meg a képen

leképezett hang

kotta helyett a

rezgések mentén kelő

egyszeri örök

a füled az egyetlen szerved
amit úgy csuksz be, ha eteted -
ha teli tömöd a világban kelő
muzsikával.

a füled a félelmed szerve -
a folyamatos készenlét
áldozathibáztatása -
bozótreccsenésben az
atavisztikus ragadozás
zsigeri emlékei -

az összerezzenés is zene:
ez a néma sikoly.

a füled akkor alszik
ha teli van.

a füled csak úgy marad csukva
ha a muzsika kinyitja azt a
láthatatlan nyílást
ahol az ismert világ legártóbb
teremtése a legsérülékenyebb -
ha zenét hallgatsz
nem félsz.

mert a félelmeid helyén
fürdesz a rezgés mosolyában.

periférikus látás

"...És az jutott eszembe, hogy a technológiai váltásoknál mutatkozik meg leginkább az eltérő fejlődés, nemcsak nyugat és a rest of the world, hanem a centrum és a (fél?)periféria között. Eltérő korszak számrendszerében járnak az agyak. Aki mindig csak a változás uszályában van, az teljesen érthetően szűköl minden változástól, hiszen - ez az illúziója - épp kezdtünk volna felzárkózni itt a lépcsőn, erre ti beszálltok liftbe, hát nem ér..." (András László)

e felvonást

levonod majd a végén -

mint konzekvenciát

összes matekunk

végösszegéül a

por és hamu jön ki

*

uszályból nézve,

terhed cipeljük: luxus

motorcsónakot

vonszolt tonnáink

farvizén menőzöl a

naplementébe

*

eltérő korszak

számrendszerében fel-

róják a levonást

vagy tényleg ránk

csukod villamos-lélek

sötét éjszakáját

hiány helyén

ott vagy
a hiány helyén

fényképen látott
kislányok nevetése
a felszámolt réten

ölbe ejtett kezek
a szentbeszéd alatt -
hiányzik belőlük a
jól végzett munka

amíg hiánnyá nem válok
addig ott vagy


*


nem látják
ahogyan látlak

fényképen
valami megrögzött
merevséget látnak -
valakit
aki nem néz a kamerába

lehet
azon a képen oda nézel
ahova én

valakit látsz
a hiány helyén


*


aki fogja a kezem
sem látja
amit nézek -

ott vagy
a hiány helyén

Teljesség-átiratok (64.)

György Erika: 114/365

Menny, pokol, tisztítótűz

A menny, pokol, tisztítótűz nem csak halál-utáni állapot: mindenki viseli valamelyiket, akár holt akár élő.

Minden, ami sajátos véges, jellegzetes: a tisztítótűzben szenved. Élvezetek csak a tisztítótűzben teremnek; s mert minden élvezet határolt s a körülötte lévő élvezettelenség határtalan: azért a tisztítótűz gyötrelem.

A pokolban nincs gyötrelem, sem élvezet. Akit szenvedélyei úgy eltompítottak, hogy már semmit sem élvez jobban, mintha rengeteg vizet inna; s kínlódni csak úgy tud, ahogy egy gép csikorog: életében elérte a poklot.

A mennyben sincsen élvezet, sem gyötrelem. Akinek nincs többé igénye élvezetre, azt nem kavarhatja fel semmi, egész lénye kitárul, mint az áldás: életében elérte a mennyet.

A tér és idő világa tisztítótűz; ritka ember, aki már életében mennybe, vagy pokolba jut. Egyéniséged nem egyéb, mint véges igényeid összessége; ezért csak egyéniséged elvesztésével juthatsz a végtelen állapotba: a mennybe, vagy a pokolba.

(Weöres Sándor: A teljesség felé)

papíríz szavak

alól sistergő érintés

prédája vagy

milyen ódivatú rendszer, nem?

elhasznált szavakon porló, nem?

nincs íz ebben az életben -

dob, dob, szívdobogás, véletlen.

milyen elfoszló határ, ugye?

elhasznált betűzhető ügye -

üresen vagy teleírva átmegy-e

az üzenet: mit tép ujjbegye?

mégis. pont érzed a szóban -

mondod rá, intesz rá: 'jóvan,

nem mindegy? éget a hóban

perzsel szúnyogos csapnivalóban -

mégis. pont érzed: a nyelved

hegyén angyalkák flesselnek

éhekkel fele-feleselnek

guru-gurulás kerget -

mégis. pont érzed e pontot

"pont itt és most" ez a pont: ott.

ez a szakadás itt hamisat bontott:

szivárog? kutyafüle mondod -

milyen ódivatú rendszer, nem?
elhasznált szavakon porló, nem?
nincs íz ebben az életben
dob, dob, szívdobogás, véletlen...

Nádas tükre*

egy határt érez

elvékonyodni - ezt a

határt lépte át

Stekovics Gáspár nádasa

kívül maradj -

elmélyülését, tükrét

csak így nem töröd meg.

(belehatolásból

kel hullám: ha csobban,

úgy kel a zene)

*

ebben a csendben

beleszüremlő nádas-

susogás bújik

*micsoda koincidencia - én ezt a kettő + egy (egymással vitázó) haikut ezzel a képpel (és az elé fűzött mottó-haikuval Nádas Péter író írásművészet-tükrének (is) érzem.

Arlequin gyakorol

hatvanhárom órája és huszonhat perce
megcsal az ösztön.
a szavak ernyőzött felhőzetté
állnak össze felettem - pontosabban
valamiféle felhőzet fölül
hallatszik a varjak migrálódó
rikoltozása:
már azt se érzem, a szó
pára-e a felhőben
varjúrikoltás a dunszt felett
vagy sátorponyva, ernyő a kezemben
amivel valamit visszatartanék -

szóval megcsal az ösztön. erről
nem a világpohár szélén túlcsorduló eső tehet
hogy most csak képzavarra futja,
hogy a laposföldi teknősbéka szomjas
és ezért ver engem is a víz.
olyan momentumához nyúlt a tudatom
testi, olajos szerelőkézzel
amit nem kellett volna összetapogatni?
de nekiálltam például itt egy
verset írni a megúszható álomról lukas
csónakban csikasz éhek elől
a csikasz éh -

megcsal az ösztön de ennyi
használat után már hívhatnám inkább rutinnak.
hatvanhárom órája és huszonkilenc perce
ez a három perc volt a legtisztább megszólalásom
valamiféle felhőzet alatt varjak csikasz éhe -
ernyő a kezemben: megvéd a tisztaságtól,
hogy hiba nélkül értsem, milyen
mélységekből nem szólok hozzád
én Uram -

hatvanhárom órája és harminc perce
az éber órák duplán számítanak
de nekem soha nem ment a matek valami jól
a világ szomjas, inná a levező
testekből felszállt lecsapódó vizet,
a varjúkárogást, a
csikasz éh inná a csikasz éhet: ez a szomj,
a soha nem elegendő?
alattunk a laposföldi teknősbéka kúszik
tovább ebben a mesétlenségben
az űr: mesétlenség.
megcsal az ösztön de ennyi
valóságos érzet még kerülget:
mesétlenség az űr,
ernyőzött felhőzet feletti
választalan -

mesélnem kell, milyen hiába.
majd egyszer újra sikerül
elegánsabban, ahogy a bohócok -
hatvanhárom órája és harminckét perce
lepottyantam egy képzeletbeli trambulinról
porszagú, meghitt kuckó a manézs
a nézőtér üres, varjúkárogás
szűrődik át a csillaglukakat
bevarró sátorponyván.