2013. május 31., péntek
Nyaralás-variációk
napsütemény a
forró homokban – vízpart
szemetes szélén
*
pénzért távolság
szárazvirágnapoktól –
másféle váza
*
fénysávba bódult
lusta porszemek tánca –
idődön kívül
*
idegen illat
boldog rejtelmét zárod
ráismerésbe
*
pipacs a percek
könnyen foszló szépsége –
engedd hervadni
*
bőröndbe óvott
szuvenír melegít majd –
bőrödbe óvott…
2013. május 30., csütörtök
2013. május 29., szerda
Határkő a művészet történetében
inspiráció: http://moly.hu/karcok/229360
| Malevics: Fehér alapon fekete négyzet |
"Elképzelem, ahogy Malevics frissen festett Fekete négyzetét
megmutatja valamelyik holland mesternek, Rubensnek, Vermeernek vagy
Boschnak, felkiáltva: – Ez a kép fontosabb és jobb, mint a ti bármelyik
mázolmányotok, mert benne van Minden! Nem a sok kis míves unalmas
figura, amelyekkel bajlódtok, s amelyekkel zsíros pénzeket kerestek,
hanem az Isten maga, a Végtelen, a Tárgyiatlan, a Halál! – mire a
holland mesterek megfogják Kazimirünket, s addig verik, amíg krokodilnak
nem vallja magát, majd kidobják az utcára kéregetni, hisz' úgyis ott a
helye…"(drMáriás)
nézd azt a pacát:
mindent magába markol –
semmit szorongat.
mindent magába markol –
semmit szorongat.
2013. május 28., kedd
Egyszer csak a négyszavas versíró játékban...
megadott szavak: viharlámpa, szakaszvezető, kifulladásig, szertefoszlott
Gondolatjelek
a szertefoszlott béke után a hetvenkettedik napon
írom ezt a lövészárok nyújtotta kevéske oltalom
biztonságából – a világítórakéták felvillanása adja a ritmust
– a viharlámpa olaján sütöttük – amíg volt – ehetőre a gyíkhúst –
még olyan korán van, ez az állóháború – úgy vélem – kifulladásig
tart majd, amíg egyetlen lélegzettel jár csak előtted a másik,
a szemközti árokban az arctalan tükörkép görnyedten levelét írja
világítórakéták fényénél karcolt jelekkel telik a papírja –
gyilkosává leszel majd, vagy ő lesz gyilkosoddá egészen
kifulladásig szertefoszlott belenézhetetlen szegény tükörképem
én az ember. Éj van, háború van, parancsot üvöltő szakaszvezető
– el kell rakjalak – még vagyunk, akár a percről percre kifulladó idő.
a szertefoszlott béke után a hetvenkettedik napon
írom ezt a lövészárok nyújtotta kevéske oltalom
biztonságából – a világítórakéták felvillanása adja a ritmust
– a viharlámpa olaján sütöttük – amíg volt – ehetőre a gyíkhúst –
még olyan korán van, ez az állóháború – úgy vélem – kifulladásig
tart majd, amíg egyetlen lélegzettel jár csak előtted a másik,
a szemközti árokban az arctalan tükörkép görnyedten levelét írja
világítórakéták fényénél karcolt jelekkel telik a papírja –
gyilkosává leszel majd, vagy ő lesz gyilkosoddá egészen
kifulladásig szertefoszlott belenézhetetlen szegény tükörképem
én az ember. Éj van, háború van, parancsot üvöltő szakaszvezető
– el kell rakjalak – még vagyunk, akár a percről percre kifulladó idő.
2013. május 27., hétfő
Sohatár
Kitárom a sohatárt és mikor a soha tárt
bepakollak egészeddel soha nyalja egészed fel
jaja bajnak jaj a bajnok soha-többébe kihajtott
nyavalyákos bajvajákos soha többé ákolt tákos!
Bepakollak baja bajnak ne karattyoljon a jajgat
ne karattyoljon a nyafka ne az árnyékba akadva
ébredezzen ha feléled fele lelked feleséged
bepakollak a sohába belekarmolsz de hiába –
becsukom és soha már nem nyílik a sohatár.
2013. május 26., vasárnap
Lábjegyzet pataktiszta szavak alá
inspiráció: http://moly.hu/karcok/22569
Kányádi Sándor:
Távolodóban
távolra még ellát a szem
de a közeli apróságok
már a betűk is megkívánnak
félkarnyújtásnyi távolságot
és ködösül a távol is
heggyel az ég egybemosódik
és kezded el-elhagyogatni
fontosnak vélt vinnivalóid
süllyedőben emelkedőben
látod a foszló láthatárt is
osztogasd szét amid maradt
ingyen is átvisz ha ki átvisz
s hátra ne nézz kiket szeretsz
a maguk útján nem utánad
mendegélnek akaszd a fára
üresen maradt tarisznyádat
shizoo:
valaki járt a fák hegyén és
ingyen viszik, ha átviszik –
boldog ember az, ki nem két
teli bőrönddel távozik.
Kányádi Sándor:
Távolodóban
távolra még ellát a szem
de a közeli apróságok
már a betűk is megkívánnak
félkarnyújtásnyi távolságot
és ködösül a távol is
heggyel az ég egybemosódik
és kezded el-elhagyogatni
fontosnak vélt vinnivalóid
süllyedőben emelkedőben
látod a foszló láthatárt is
osztogasd szét amid maradt
ingyen is átvisz ha ki átvisz
s hátra ne nézz kiket szeretsz
a maguk útján nem utánad
mendegélnek akaszd a fára
üresen maradt tarisznyádat
shizoo:
valaki járt a fák hegyén és
ingyen viszik, ha átviszik –
boldog ember az, ki nem két
teli bőrönddel távozik.
2013. május 25., szombat
A vers virágzása IV.
A vén zenemester gondolataiból
Időtlenül
A lehelet elektromosságát és a sarat
a lombikot és a tavasz pazarló lázát
álom visszavonhatatlan ébredését és a madarak
rebbenő szárnya röptét és nyúlós olajba cuppogását.
álmomban verset írtam.
nem voltam
elégedett vele, de
éreztem valami finom eleganciát
a szavakon, amit a nappali versek
ekképpen nem hordoznak magukon -
mintha a tartalom
lüktető hiátusos törtsége szándékos
volna az éji versben, amit
kerekre gyúr a forma,
nem öltözetként, de mint a lényeg
egyenrangú társa - mintha megleltem volna
egyfajta verstestiséget.
nem rögzült, elszállt a
tápászkodás
tapogatódzása
közben, mintha nem volna
való a fényre, mintha nem bírná
éber létem e másféle minta -
de nem bánnám, ha
efféle könnyed egy-test-és-lélek
versek - csak hogy zenéljen a hajnal
minden ébredésembe beleköltöznének.
Vitorlát a tekintetben lakozó fénylő figyelmet
hurkásodó ütésnyomot a bőrön a csattanó szigort
a dalt ami kiemel az időből, míg énekelnek
nemesített, beoltott szőlőtövet és a robbanómotort
Az autópályák és sínek mesterséges verőereit
és a jelekké formált gondolat áradó utazását
metropoliszt ahol a gyökértelenség gyökerezik
a mélybe merített halászháló árbocot rázó szakadását -
A gólemet, amit rakunk amelynek formálódó agya
az információ áradó tömegben izzó galaxisa
a mely talán egyszer majd önmagára ébred
s belé költözik egyfajta emberfeletti lélek
mozgásaink mentén a lassú lábnyomokból kiformált utak
úgy nyitnak meg számunkra felfoghatatlan kapukat
ahogy bolyát építi akaratlan a testvéreivel akárki hangya
lehet hogy csak ennyi az ember egyéni sorsnak látszó, nagy kalandja?
visz a szavam oda vissza
ahol ki a vérem issza
ahol ki a kétféle fény
ez esemény
az a remény –
áldom a két fényt a vérrel
a hiányát a fehérrel
ahol ha kialszik a fény
– ez esemény –
csak a remény
áldom a vért a két fénnyel
a telését a fehérrel
szemembe ha vakít a fény
– hol a remény –
az esemény
visz a szavam oda vissza
hol a szívem két vég issza
kiissza a kétféle fény
csak a remény
csak esemény.
Keverünk levegőt és földet
feldobjuk elegyülni a sarat
rebbenő röptükkel
ezt élik ösztönből a madarak.
És belélegezzük a levegőt
élesztjük magunkban a tüzet
miközben tűz villáma kíséretében
a fejünkre zúdulnak a vizek
keverjük a kevélység
és alázat
megtisztulását
keverjük a lázat -
így vagyunk
táguló tereknek
mint kifújt levegő
s légért nyíló torok
lég ritmusa -
kétirányú konnektor az ember:
rajta át
vegyül a világ
jól érzékelhető két aspektusa.
Kétféle fényből gyúrva szolgálok két urat
nekik köszön minden önkéntelen mozdulat
nekik gyúrom gólemmé a sarat
avagy időnként így hiszem
hiszen
hitekből állok
és gondolatokból itt, előtted -
s időtlenséget álmodok
könyörtelen telő
minden időnknek.
2013. május 24., péntek
Tisztelgő vers - talán - a purgatóriumból
Dante szellemében
Felelt: „Nincs bánat, mi mélyebbre vájjon,
mint emlékezni a boldog napokra
bajban: mestered tapasztalta százszor
De ha szíved kívánság megragadta,
tudni, mint kezdődött kettőnk szerelme,
mondom, egyszerre vallva és zokogva.
Olvasgattunk egy nap gondot felejtve,
Lancelotról, Ámor mint verte nyűgbe,
magunkban voltunk, még semmit se sejtve.
A könyv pillantásunk egymásba fűzte
nem egyszer, arcunk megsápasztva sokszor
főként egy pont az erőnket legyőzte:
mikor olvastunk a vágyott mosolyról
aki úgy szeret, megcsókoljon végre:
ez itt, ki tőlem el nem válik, akkor
megcsókolt, teljes testében remegve.
Kerítőnk lett a könyv és aki írta,
Aznap nem olvastunk már egy betűt se.”
mint emlékezni a boldog napokra
bajban: mestered tapasztalta százszor
De ha szíved kívánság megragadta,
tudni, mint kezdődött kettőnk szerelme,
mondom, egyszerre vallva és zokogva.
Olvasgattunk egy nap gondot felejtve,
Lancelotról, Ámor mint verte nyűgbe,
magunkban voltunk, még semmit se sejtve.
A könyv pillantásunk egymásba fűzte
nem egyszer, arcunk megsápasztva sokszor
főként egy pont az erőnket legyőzte:
mikor olvastunk a vágyott mosolyról
aki úgy szeret, megcsókoljon végre:
ez itt, ki tőlem el nem válik, akkor
megcsókolt, teljes testében remegve.
Kerítőnk lett a könyv és aki írta,
Aznap nem olvastunk már egy betűt se.”
Pokol - Weöres Sándor fordításában
Felelt: "Romlott gyümölcsfa vérgyümölcse
én így születtem s lettem akaratlan
bűnös: Paolo s Francesca kölyke -
tán felsírásomtól pokolba raktan
cseperedtem, s mindig egyre várom
önkéntelen tettekben és szavakban
e dúlt iszapba hogy fúl ifjúságom,
s a vénülésem hogy lesz végre görcsös
kapaszkodás kegyelmes almaágon,
ahogy majd fogván szutykos, vén, göcsörtös
végét - majd én is egyre azt remélem
angyalka tart az ággal, mégse ördög...
sosem volt pont elég az eleségem
a kívánságaim messzebbre nyúltak
(főleg mióta van szép feleségem)
mint amire az elpocsékolt múltak
és fuldoklásig zálogos jövőm is
predesztinálna - mind iszapba fúltak
a terveim; s mint villám csapta kőris
utódba nem tudunk kihajtani
nem is baj - tudjuk, ez az alma szőrös...
Így születtem én: e forró, hajdani
vérfertőzés kukacos gyümölcse -
de a derekam mégsem tud hajlani,
magától nyílik szám, hogy nyelvét öltse
e törvényre, mely nem lehetne tiszta:
hogy életem előre perre költse
úgy mindenét, hogy közben csak statiszta
a színpadon, a saját szerepében,
nézője a jegy árát kéri vissza -
s tojással megdobált jelmezében
úgy áll az életem önszínpadán fenn
hogy bármit csinál, az úr ítéletében
nincs záradék, mi mentené, de ár sem
mit megfizetve elengedné a pokla -
úgy áll az élet telje színpadán fenn
hogy szerepekre hullott, darabokra,
hazug dumákra, egyre több alakban,
száz tűzbe ágaz akarata bokra
s egyre inkább összerakhatatlan.
Hát ez vagyok. Ezért is írok verset:
soktükrű lényem mind kint az ablakban,
érésében ha alma más ízt herseg
annyiféleképpen sír fel, szól dalom,
ahány hazugság pengeti a percet
lejegyzi mind a büszke szorgalom -
bár a dalba mindig úgy furakodok
magától nem peng a cimbalom,
kell a gépi mámor, őérte kell a drog -
bármilyen salak, akármi ópium,
amitől - talán, ha - összeállhatok
s remélhetem, hogy mégsem áfium:
hogy itt és most... talán már nem pokol
hanem talán a purgatórium."
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
viaszosvásznán felnyerít a tésztaló
szigorúan nézi nagyanyám
tésztalovam szerinte nem való –
„Ne játssz az étellel!” "De nagymama!
ez még nem étel! Ez még meg se sült!"
de e különbség lényeges voltáról
a nagymamám eddig nem értesült –
Tepertővel gyúrta össze végül
kezem munkáját, a szegény lovat –
aztán megettük. Sörényes fejével
most melyik családtagban bólogat?