Nyaralás-variációk

napsütemény a
forró homokban – vízpart
szemetes szélén

*
pénzért távolság
szárazvirágnapoktól –
másféle váza

*
fénysávba bódult
lusta porszemek tánca –
idődön kívül

*
idegen illat
boldog rejtelmét zárod
ráismerésbe

*
pipacs a percek
könnyen foszló szépsége –
engedd hervadni

*
bőröndbe óvott
szuvenír melegít majd –
bőrödbe óvott…

Egyszer csak a négyszavas... (újabb kör)

forrása: http://moly.hu/karcok/229379

a megadott négy szó: tepertővel, csíkos, szigorúan, bólogat

A terítő csíkos, rajzszegelt
viaszosvásznán felnyerít a tésztaló
szigorúan nézi nagyanyám
tésztalovam szerinte nem való –

„Ne játssz az étellel!” "De nagymama!
ez még nem étel! Ez még meg se sült!"
de e különbség lényeges voltáról
a nagymamám eddig nem értesült –

Tepertővel gyúrta össze végül
kezem munkáját, a szegény lovat –
aztán megettük. Sörényes fejével
most melyik családtagban bólogat? 

Határkő a művészet történetében

inspiráció: http://moly.hu/karcok/229360

Malevics: Fehér alapon fekete négyzet

"Elképzelem, ahogy Malevics frissen festett Fekete négyzetét megmutatja valamelyik holland mesternek, Rubensnek, Vermeernek vagy Boschnak, felkiáltva: – Ez a kép fontosabb és jobb, mint a ti bármelyik mázolmányotok, mert benne van Minden! Nem a sok kis míves unalmas figura, amelyekkel bajlódtok, s amelyekkel zsíros pénzeket kerestek, hanem az Isten maga, a Végtelen, a Tárgyiatlan, a Halál! – mire a holland mesterek megfogják Kazimirünket, s addig verik, amíg krokodilnak nem vallja magát, majd kidobják az utcára kéregetni, hisz' úgyis ott a helye…"(drMáriás)

nézd azt a pacát:
mindent magába markol –
semmit szorongat.

Egyszer csak a négyszavas versíró játékban...

megadott szavak: viharlámpa, szakaszvezető, kifulladásig, szertefoszlott

Gondolatjelek

a szertefoszlott béke után a hetvenkettedik napon
írom ezt a lövészárok nyújtotta kevéske oltalom
biztonságából – a világítórakéták felvillanása adja a ritmust
– a viharlámpa olaján sütöttük – amíg volt – ehetőre a gyíkhúst –
még olyan korán van, ez az állóháború – úgy vélem – kifulladásig
tart majd, amíg egyetlen lélegzettel jár csak előtted a másik,
a szemközti árokban az arctalan tükörkép görnyedten levelét írja
világítórakéták fényénél karcolt jelekkel telik a papírja –
gyilkosává leszel majd, vagy ő lesz gyilkosoddá egészen
kifulladásig szertefoszlott belenézhetetlen szegény tükörképem
én az ember. Éj van, háború van, parancsot üvöltő szakaszvezető
– el kell rakjalak – még vagyunk, akár a percről percre kifulladó idő.

Sohatár

Kitárom a sohatárt és mikor a soha tárt
bepakollak egészeddel soha nyalja egészed fel
jaja bajnak jaj a bajnok soha-többébe kihajtott
nyavalyákos bajvajákos soha többé ákolt tákos!
Bepakollak baja bajnak ne karattyoljon a jajgat
ne karattyoljon a nyafka ne az árnyékba akadva
ébredezzen ha feléled fele lelked feleséged
bepakollak a sohába belekarmolsz de hiába –
becsukom és soha már nem nyílik a sohatár.

Lábjegyzet pataktiszta szavak alá

inspiráció: http://moly.hu/karcok/22569



Kányádi Sándor:
Távolodóban 

távolra még ellát a szem
de a közeli apróságok
már a betűk is megkívánnak
félkarnyújtásnyi távolságot

és ködösül a távol is
heggyel az ég egybemosódik
és kezded el-elhagyogatni
fontosnak vélt vinnivalóid

süllyedőben emelkedőben
látod a foszló láthatárt is
osztogasd szét amid maradt
ingyen is átvisz ha ki átvisz

s hátra ne nézz kiket szeretsz
a maguk útján nem utánad
mendegélnek akaszd a fára
üresen maradt tarisznyádat



shizoo:

valaki járt a fák hegyén és
ingyen viszik, ha átviszik –
boldog ember az, ki nem két
teli bőrönddel távozik.

A vers virágzása IV.

                               A vén zenemester gondolataiból
Időtlenül


A lehelet elektromosságát                              és a sarat
a lombikot                               és a tavasz pazarló lázát
álom visszavonhatatlan ébredését              és a madarak
rebbenő szárnya röptét        és nyúlós olajba cuppogását.



álmomban verset írtam. 
nem voltam
elégedett vele, de
éreztem valami finom eleganciát
a szavakon, amit a nappali versek
ekképpen nem hordoznak magukon -

mintha a tartalom
lüktető hiátusos törtsége szándékos
volna az éji versben, amit
kerekre gyúr a forma,
nem öltözetként, de mint a lényeg
egyenrangú társa - mintha megleltem volna
egyfajta verstestiséget.

nem rögzült, elszállt a 
tápászkodás 
tapogatódzása
közben, mintha nem volna 
való a fényre, mintha nem bírná
éber létem e másféle minta -

de nem bánnám, ha
efféle könnyed egy-test-és-lélek
versek - csak hogy zenéljen a hajnal
minden ébredésembe beleköltöznének. 



Vitorlát                  a tekintetben lakozó fénylő figyelmet
hurkásodó ütésnyomot a bőrön           a  csattanó szigort
a dalt                     ami kiemel az időből, míg énekelnek
nemesített, beoltott szőlőtövet           és a robbanómotort
Az autópályák és sínek                 mesterséges verőereit
és a jelekké formált gondolat                  áradó utazását
metropoliszt                  ahol a gyökértelenség gyökerezik
a mélybe merített       halászháló árbocot rázó szakadását -

A gólemet, amit rakunk         amelynek formálódó agya
az információ           áradó tömegben izzó galaxisa
a mely talán egyszer        majd önmagára ébred
s belé költözik          egyfajta emberfeletti lélek
mozgásaink mentén a         lassú lábnyomokból kiformált utak
úgy nyitnak meg          számunkra felfoghatatlan kapukat
ahogy bolyát építi akaratlan        a testvéreivel akárki hangya
lehet hogy csak ennyi az ember          egyéni sorsnak látszó, nagy kalandja?



visz a szavam oda vissza
ahol ki a vérem issza
ahol ki a kétféle fény
ez esemény
az a remény –
 
áldom a két fényt a vérrel
a hiányát a fehérrel
ahol ha kialszik a fény
– ez esemény –
csak a remény

áldom a vért a két fénnyel
a telését a fehérrel
szemembe ha vakít a fény
– hol a remény –
az esemény

visz a szavam oda vissza
hol a szívem két vég issza
kiissza a kétféle fény
csak a remény 
csak esemény.



Keverünk levegőt és földet  
                                       feldobjuk elegyülni a sarat
rebbenő röptükkel         
                                   ezt élik ösztönből a madarak.

És belélegezzük a levegőt
                                   élesztjük magunkban a tüzet
miközben tűz villáma kíséretében
                                     a fejünkre zúdulnak a vizek

keverjük a kevélység
                         és alázat
megtisztulását

keverjük a lázat -

így vagyunk
           táguló tereknek
mint kifújt levegő
           s légért nyíló torok
lég ritmusa -


kétirányú konnektor az ember:
rajta át
vegyül a világ
jól érzékelhető két aspektusa.



Kétféle fényből gyúrva szolgálok két urat
nekik köszön minden önkéntelen mozdulat
nekik gyúrom gólemmé a sarat
avagy időnként így hiszem
hiszen
hitekből állok 
és gondolatokból itt, előtted -

s időtlenséget álmodok
könyörtelen telő
minden időnknek.

Tisztelgő vers - talán - a purgatóriumból

                                                                                    Dante szellemében

Felelt: „Nincs bánat, mi mélyebbre vájjon,  
         mint emlékezni a boldog napokra  
         bajban: mestered tapasztalta százszor
De ha szíved kívánság megragadta,
         tudni, mint kezdődött kettőnk szerelme,
         mondom, egyszerre vallva és zokogva.
Olvasgattunk egy nap gondot felejtve,
         Lancelotról, Ámor mint verte nyűgbe, 
         magunkban voltunk, még semmit se sejtve.
A könyv pillantásunk egymásba fűzte
         nem egyszer, arcunk megsápasztva sokszor
         főként egy pont az erőnket legyőzte:
mikor olvastunk a vágyott mosolyról
         aki úgy szeret, megcsókoljon végre:
         ez itt, ki tőlem el nem válik, akkor
megcsókolt, teljes testében remegve.
         Kerítőnk lett a könyv és aki írta,
         Aznap nem olvastunk már egy betűt se.”

                                                     Pokol - Weöres Sándor fordításában

 Felelt: "Romlott gyümölcsfa vérgyümölcse

          én így születtem s lettem akaratlan

          bűnös: Paolo s Francesca kölyke -

tán felsírásomtól pokolba raktan

          cseperedtem, s mindig egyre várom

          önkéntelen tettekben és szavakban

e dúlt iszapba hogy fúl ifjúságom,

          s a vénülésem hogy lesz végre görcsös

          kapaszkodás kegyelmes almaágon,

ahogy majd fogván szutykos, vén, göcsörtös

          végét - majd én is egyre azt remélem

          angyalka tart az ággal, mégse ördög...

sosem volt pont elég az eleségem

          a kívánságaim messzebbre nyúltak

          (főleg mióta van szép feleségem)

mint amire az elpocsékolt múltak

          és fuldoklásig zálogos jövőm is

          predesztinálna - mind iszapba fúltak

a terveim; s mint villám csapta kőris

          utódba nem tudunk kihajtani

          nem is baj - tudjuk, ez az alma szőrös...

Így születtem én: e forró, hajdani

          vérfertőzés kukacos gyümölcse -

          de a derekam mégsem tud hajlani,

magától nyílik szám, hogy nyelvét öltse

          e törvényre, mely nem lehetne tiszta:

          hogy életem előre perre költse

úgy mindenét, hogy közben csak statiszta

          a színpadon, a saját szerepében,

          nézője a jegy árát kéri vissza -

s tojással megdobált jelmezében

          úgy áll az életem önszínpadán fenn

          hogy bármit csinál, az úr ítéletében

nincs záradék, mi mentené, de ár sem

          mit megfizetve elengedné a pokla -

          úgy áll az élet telje színpadán fenn

hogy szerepekre hullott, darabokra,

          hazug dumákra, egyre több alakban,

          száz tűzbe ágaz akarata bokra

s egyre inkább összerakhatatlan.

          Hát ez vagyok. Ezért is írok verset:

          soktükrű lényem mind kint az ablakban,

érésében ha alma más ízt herseg

          annyiféleképpen sír fel, szól dalom,

          ahány hazugság pengeti a percet

lejegyzi mind a büszke szorgalom -

          bár a dalba mindig úgy furakodok

          magától nem peng a cimbalom,

kell a gépi mámor, őérte kell a drog -

          bármilyen salak, akármi ópium,

          amitől - talán, ha - összeállhatok

s remélhetem, hogy mégsem áfium:

          hogy itt és most... talán már nem pokol

          hanem talán a purgatórium."