Nem ér rendesen a földig a lábam. Kórszag múlt
duzzanataiban váj, beleszurkál az aktuális reggel
az egykori sebekbe. Még nem fekélyes, de készül
a férfiősök szokott Imre-lábszára. A járhatatlan
kényszereken - meztélláb parázson járás.
Nem ér. Rendesen földig. Ezért tekerem láncos
magánszabadságom látszólag nyeregben ülve, de
igazából a csőd dögcsődörén. Eltörik, szakad, nem
tart meg a szerkezet. Találkozik a földdel, mint az
ejtőernyőjét vesztett leszállóegység. Magam csapom
be, amikor azt hiszem: leszállok - és nem becsapódom.
Nem ér rendesen a földig a lábam. Ez a lebegés
felelőtlen kamaszkora, nem múló felugrás mintha
repülne. Pedig zuhan. Évek óta zuhan, de csak
most sejdíti maga alatt a földet - igazolódni látszik
az érzés, hogy gravitál, amióta látszik: hova.
Nem ér. Még nem ér rendesen földig a fékezhetetlen
sebességgel, ami megöli. De amikor így szurkál
az érben gyülekező szívmegállás, ahogy tüdőpépesítő
bolyongó zárvány feszít az érfalon - ilyenkor tudom.
Az apám is ezt élvezte. Ezt a maradéktalanul
boldog, pót- és egyéb szerekkel bőven hintett
szeretetre méltó, tehetetlen élhetetlenséget.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése