2013. május 24., péntek

Tisztelgő vers - talán - a purgatóriumból

                                                                                    Dante szellemében




Felelt: „Nincs bánat, mi mélyebbre vájjon, 

         mint emlékezni a boldog napokra 

         bajban: mestered tapasztalta százszor

De ha szíved kívánság megragadta, 

         tudni, mint kezdődött kettőnk szerelme, 

         mondom, egyszerre vallva és zokogva.

Olvasgattunk egy nap gondot felejtve, 

         Lancelotról, Ámor mint verte nyűgbe, 

         magunkban voltunk, még semmit se sejtve.

A könyv pillantásunk egymásba fűzte 

         nem egyszer, arcunk megsápasztva sokszor 

         főként egy pont az erőnket legyőzte:

mikor olvastunk a vágyott mosolyról 

         aki úgy szeret, megcsókoljon végre: 

         ez itt, ki tőlem el nem válik, akkor

megcsókolt, teljes testében remegve. 

         Kerítőnk lett a könyv és aki írta, 

         Aznap nem olvastunk már egy betűt se.”
                                                     Pokol - Weöres Sándor fordításában



 Felelt: "Romlott gyümölcsfa vérgyümölcse
          én így születtem s lettem akaratlan
          bűnös: Paolo s Francesca kölyke -
 felsírásomtól hét pokolba raktan
          cseperedtem, s mindig egyre várom
          önkéntelen tettekben és szavakban
e rút iszapba hogy fúl ifjúságom,
          s a vénülésem hogy lesz végre görcsös
          kapaszkodás kegyelmes almaágon,
ahogy majd fogván szutykos, vén, göcsörtös
          végét - majd én is egyre azt remélem
          angyalka tart az ággal, mégse ördög...
sosem volt pont elég az eleségem
          a kívánságaim messzebbre nyúltak
          (főleg mióta van szép feleségem)
mint amire az elpocsékolt múltak
          és fuldoklásig zálogos jövőm is
          predesztinálna - mind iszapba fúltak
a terveim; s mint villám csapta kőris
          utódba nem tudunk kihajtani
          nem is baj - tudjuk, ez az alma szőrös...
Így születtem én: e forró, hajdani
          vérfertőzés kukacos gyümölcse -
          de a derekam mégsem tud hajlani,
magától nyílik szám, hogy nyelvét öltse
          e törvényre, mely nem lehetne tiszta:
          hogy életem előre perre költse
úgy mindenét, hogy közben csak statiszta
          a színpadon, a saját életében,
          nézője, a jegy árát kéri vissza,
s tojással megdobált önjelmezében
          úgy áll az életem önszínpadán fenn
          hogy bármit csinál, az úr ítéletében
nincs záradék, mi mentené, de ár sem
          mit megfizetve elengedné a pokla -
          úgy áll az életem önszinpadán fenn
hogy szerepekre hullott, darabokra,
          hazug dumákra, egyre több alakban,
          száz tűzbe ágaz akarata bokra
s egyre inkább összerakhatatlan.
          Hát ez vagyok. Ezért is írok verset:
          soktükrű lényem mind kint az ablakban,
érésében ha alma más ízt herseg
          annyiféleképpen sír fel, szól dalom,
          ahány hazugság pengeti a percet
lejegyzi mind a büszke szorgalom -
          bár a dalba mindig úgy furakodok
          magától nem peng a cimbalom,
kell a gépi mámor, őérte kell a drog -
          bármilyen salak, akármi ópium,
          amitől - talán, ha - összeállhatok
s remélhetem, hogy mégsem áfium:
          hogy itt és mostom már nem a pokol
          hanem talán a purgatórium."






Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése